Aki feltalálta a pszeudót
– Mi vezette 1970-ben a pszeudo felismerésére?
– Több minden segített ennek az illuzionista jelenségnek a felismerésében, de az áttörés talán az volt, amikor egy pingponglabdára játékból felrajzoltam egy éticsiga házát. Addig satíroztam, amíg teljesen úgy árnyalódott, mint a csiga háza. Vagyis ráhazudtam az éticsigát a pingponglabdára. És tanakodni kezdtem: ezek szerint a művészetben ott rejlik a hazugság, de miféle hazugság ez? És kerestem azt a közismert kifejezést, ami ezt árnyaltabban fejezi ki. Amit ha odateszünk egy állítás mellé, arról épp azt mondja, hogy nem az igazi. Így jutott eszembe ez a görög szócska, a pszeudo.
– A rendszer nyilván magára ismert ebben a gondolatban.
– A Műegyetem kiállítótermében csináltunk a hetvenes évek elején egy nagy csoportos kiállítást, ahol én félgömböket raktam ki. Egyformákat, de úgy voltak megfestve, hogy az egyik domborúnak látszott, a másik homorúnak. Én meg odaírtam melléjük, hogy aki megnézi őket, ne lépjen tovább addig, amíg valamit észre nem vesz rajtuk. A kiállításra ellátogatott Aczél György, aki megállás nélkül elsétált a félgömbjeim mellett, mire megszólítottam, hogy vajon észrevett-e valami furcsaságot. Kértem, hogy nyúljon hozzájuk. Megérintette őket, s szinte fölsikkantott, amikor kiderült, hogy azok bizony nem olyanok, mint amilyennek látja őket. Hát ezt hogy csinálja, kérdezte? Dedikáltam neki a katalógusomat. Másnap azonban a lektorátustól felhívtak, hogy a pszeudo nem mehet. A tiltott kategóriába került. Talán, mert ki volt állítva a Pszeudo Manifesztum szövege is, és abban olyan mondatok is szerepeltek, hogy a plasztikai manipuláltság szimbolizálja a szobrászat és a művészet általános manipuláltságát. Ez fenyegetően hangzott.
– De kereste is azt az értelmezési lehetőséget, hogy a pszeudót a szocializmusra értsük. Például azzal a kivágással, amelynek segítségével egy Marx-portréban tökéletes Lenin-arc látható.
– Ez igaz. De a pszeudo egyetlenegy társadalmi formának sem híve, a jelenlegi, „jólétinek” hazudottnak sem,mert természeténél fogva kritikus. Csak az a különbség, hogy a diktatúra nem viselte el ezt a kritikát, a demokráciának meg tudnia kellene elviselni.
– Mi volt e legdurvább retorzió önnel szemben?
– Balatonbogláron az „andergrand” kiállítássorozaton belém kötött egy civil ruhás rendőr, vagyis egy pszeudo rendőr. Megütött, mire visszaütöttem, ezért elítéltek négy hónapra. Később felmentettek, pénzbüntetést kaptam. Ezt fizettem hét éven keresztül, amíg a kaposvári színházban dolgoztam.
– A korszak egyik legjelentősebb színházánál, ahol nagyon sikeres díszlettervező lett.
– Mint képzőművész be voltam tiltva, de meg kellett élnem valamiből. És az ottani rendezők, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Babarczy László, később Bereményi Géza, Gothár Péter és a többiek, úgy ítélték meg, hogy jó díszleteket tudnék csinálni. Hatalmas szerelem lett a színház, ami ugye, szintén pszeudo: kimegy valaki a színpadra és azt állítja, hogy ő valaki más. Nyolc évig Kaposváron, majd a Nemzetiben, a Katonában voltam díszlettervező. Legalább harmincöt film és vagy háromszáz színdarab készült a terveimmel. Általában illuzionista színpadtereket hoztam létre, az Ördögökben például esőt varázsoltam a színpadra, ami akkoriban nagy szenzáció volt. Végül úgy éreztem, ki kell szállnom, mert nagyon elvisz ez a dolog. Már fizikailag sem bírtam. A filmezést a Hídembernél hagytam abba, az még az én díszletemmel készült.
– Játszott is filmekben.
– Az Eldorádóban én voltam a kommunista Gombacsik, és Henrik fiam játszotta a kis Gombacsikot, a kis Teleki téri jampit. A Kárhozatban orvost, a Sátántangóban fegyverkereskedőt alakítottam, amellett, hogy én terveztem a díszletet és a jelmezt is. Hét éven keresztül dolgoztam Tarr Bélával, ami nem volt olyan könnyű, hiszen mint tudjuk, nem egy operettrendező.
– Európában mennyire tartják számon a pszeudót?
– A pszeudo egy teljesen kidolgozott kifejezési forma. Van festészeti, fotográfiai, konceptuális vetülete. Minden egyes vonatkozásában kidolgoztam. Revelatív volt vele a fellépésem néhány éve Berlinben és a New York-i Global Conceptual Art kiállításon, a Queens Múzeumban. Voltam Szöulban, de ismernek Ausztráliában is. Magyarországon vagyok a legkevésbé elismert.
– De a Duna-parti vascipőit mindenki ismeri.
– Az egy alulról jövő civil kezdeményezés volt, Can Togayjal együtt csináltuk. Tény, hogy a budapestiek erről ismernek a legjobban. Egyeseket talán irritál is, néha bedobálnak néhány cipőt a Dunába. Mások meg azt mondják róla, hogy Európa legdrámaibb emlékműve. Egyébként a maga módján ez is pszeudo alkotás.
