Pedig szépen indult minden. A Budapesten vendégeskedő művészduó, Frans Poelstra és Robert Steijn a Tünettel karöltve kívánták kreatívan újragondolni a politikai közbeszédet. Megalkotni a hétköznapok propagandáját, „amely a dolgok alapvető bonyolultságát és a személyesség fontosságát hirdeti.” Az ismeretlent kutatják, ígérték, és előcsalogatják a benne rejlő költőiséget. A projekt nem csupán a közös előadást tartalmazta, hanem további részeként szlogenkommandót is hirdettek. Különféle vicces vagy annak tűnő jelmondatból választhatták ki a legjobbat az eseményt lájkolók a Facebookon. Olyan veretes szlogenek versengtek, mint a Tátsd a szád!; Légy az anyám!; Csak azért is! vagy az igencsak többértelmű Ne máááááár! A február 10-án lezárul szavazáson végül 26 szavazattal a „Te értem, én érted! Én értem. Te érted?” nyert, akármit is jelentsen ez. Dobogós helyen végzett még az Und meg a banánt!, az Inkább pezsegj!, a Mezítláb! és a reménykeltő Csodaország létezik! is.

Azt, hogy mindezek mit árulnak el a mai politikai közbeszédről, a propaganda társadalmi beágyazottságáról, ahogy mondani szokták, mindenki döntse el magában. Mindenesetre kék párnákra nyomtatva elég jól festenek. Apropó: párna. Ezeket nem csupán a Trafóban meghirdetett előadás előtt láthatta a közönség, de február 18-án pénteken délután négykor is a Deák téren. Ahol is egy flash mob keretében párnacsatát vívtak. Gyöngéd háborút a verbális agresszió ellen. A maroknyi részvevő azok közül került ki, akik tenni szerettek volna a közbeszédmegváltoztatásáért, az egymásra figyelésért, az egyén propagandagépezetből való felszabadításáért. Persze, propaganda ez is. Olcsó művészetbe és kacifántos mondatokba csavarva. És akkor még szót sem szóltunk az előadásról.

Annyit már előtte is tudtunk, hogy Poelstra és Steijn rendezők a rendhagyó próbafolyamat során különleges eszközökhöz nyúltak. A meditációt, a bensőséges masszázst, a nemcserét, a próbaterem padlójának felmosását, a közös zenélést vagy éppen alvást is használták annak érdekében, hogy a szereplőket minél személyesebb színpadi létezésre, vallomásosságra, a bennük lezajló folyamatok tudatosítására és nyílt megmutatására bírják. A hazai nézők számára egyelőre ismeretlen munkamódszerük lényege a lassú színház, vagyis: lelassítják és megszakítják a hétköznapokban és színpadon megszokott beidegződéseket, mozgássorokat.

S hogy mi sült ki mindebből? Olcsó és lagymatag semmitmondás. Provokáció mindenféle izgalom nélkül. Elvileg a Propaganda vívja harcát a Szabad Beszéddel, aki mélyen alszik a színpadon. Kiderül, hogy a testünk csupán jelmez, és a történelem egy nő, akit kihasználnak és bekebeleznek a férfiak. Néha ordítanak, néha énekelnek fülsértően, szövegeket vetítenek, miközben a néző azon gondolkodik, hogy lassan fellopózik a színpadra és felpofoz valakit. Vagy kihívja a fogyasztóvédelmet (kár, hogy művészetben nincs blöffkommandó). Eközben a Meztelen Férfi (ez most szó szerint) nedves talajon táncol gumitalpú cipőben, ami olyan hangokat jelent, mint amikor a köröm csikordul meg az üvegen. Nem csodálkoznék, ha személyesen köszönnék meg mindenkinek, aki végignézi az előadást. Nekem nem sikerült.

Szombaton kötetlen beszélgetés keretében próbálták oldani az előadás keltette feszültséget. Még az előadás előtt annak témáját járták körül, miközben olyan kérdéseket feszegettek, hogy vajon mi alakítjuk a propagandát, vagy ő minket, illetve hogy mi a szerepe a társadalmi nyilvánosságban. A beszélgetésen a pszichológus, az aktivista, a politikai elemző és a művészettörténész szempontjai csaptak össze. A napot propagandisztikus buli zárta a Kiégő Izzók közreműködésével.

Lassú és unalmas