A megalkuvás költészete
A Nemzeti megy a maga útján. A Mohácsi testvérek darabja ott folytatja a huszadik századi magyar történelem vallatását, ahol Závada Pál regényadaptációja, a Magyar ünnep abbahagyta. Hosszú idő múltán nem csak nevében nemzeti a Nemzeti. Nemzeti feladatot lát el, a nemzeti önismeretet szolgálja. Bizonyára nem mindenkinek tetszik ez a kép. Ez a színház nem hízeleg a nemzetnek, hanem az igazságot keresi.
Hatalmas tabló és látomás a teljes címén Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. A Mong Attila János vitéz a Gulagon című könyvében leírt esemény csak kiindulópontja, ihletője a két vagy még több évtizedet is átfogó történetnek, s még inkább a gazdagon szárnyaló asszociációknak. Lovasberényben 1946-ban történt ugyanis, hogy a jótékony célú, amatőr János vitéz-előadás közben verekedés tört ki a lányokkal erőszakoskodó szovjet katonák és a védelmükre kelő legények között. A magyar résztvevők közül öten Szibériába kerültek, s közülük csak ketten tértek haza később. Az előadás első része talán kissé nehézkesnek és túlzsúfoltnak érezhető. Nem is biztos, hogy valamennyi motívumra szükség van benne a folytatáshoz. De sok mindenre feltétlen. Mert nemcsak az előző háborús évekről van itt szó zsidóirtással, német és szovjet megszállással, ellenálló kommunistákkal és éppen átvedlő volt nyilasokkal. De itt születik meg az a roppant ívű, népmesei hangvételből, Gulag-mitológiából és folklórból, köznapi, földhözragadt humorból és életmorzsákból, no meg a Kacsóh–Bakonyi–Heltai-féle János vitézből, Petőfi eredetijéből, ittott Kant-idézetekből szőtt költői háló, amellyel a szerzők és játszók el akarják mondani a maguk verzióját a magyar szocializmus történetéről, e történet szellemi, a lelkek, a néplélek mélyébe ivódott lényegéről.
A második rész már a Gulagon játszódik, mégpedig a Barguzin-legenda jegyében. A szovjet őrök, akikbe még Petőfi Sándor bácsi verte bele a szép magyar beszédet és a János vitézt, hiába keresik Petőfit az operett János vitézben. Az operettmagyarságon felnőtt derék falusiak rémülten próbálnak megfelelni a fizikai erőszak és intellektuális fölény vasmarkában. A harmadik felvonás ismét itthon játszódik, elevenek és holtak hazatérnek a Kádár korban, éppen egy november 7-i ünnepségre, ám a szocializmus allegorikus vonata az ő állomásukon elfelejt megállni. Az érkező árnyak egy pillanatra mintha felébresztenék a lelkiismeretet az itthon maradottakban, a beilleszkedőkben – legalább magyarázkodni próbálnak. De aztán győz az élni kell parancsa, ami előtt minden szó megnémul. Csak Kovács Márton zenéje képes idézni az elhallgatott drámákat, tragédiákat.
Khell Zsolt díszlete gazdag jelképiséggel veszi körül a játékteret. Az elhagyott zsinagógában játszódó első részben templomfotók montázsa jelez spirituális távlatot, a második rész vörösre mázolt tábori barakksor két fala között játszódik, a harmadikban mintha csak erre aggatták volna rá a szocialista ünneplés kulisszáit. Remete Krisztina jelmezei pontosan megfelelnek az előadás rétegzettségének, köznapi öltözékek és stilizált népies és álnépies ruhák, jelzésszerű uniformisok váltakoznak szükség szerint.
Mohácsi János rendezése virtuózan cikázik a merőben különböző hangvételek között, mindaddig, amíg a kicsit is érzékeny néző egyszerre sír és röhög. Kulka János három, különbözőségében is azonos szerepben hozza kitűnően a mosolygó hatalmat, a magabiztos könyörtelenséget, a kikezdhetetlen, érzéketlen fölényt. Makranczi Zalán szívszorító bensőséggel adja a huszadik század Jancsiját, aki vakon tér meg a frontról, akit Iluskája-Ilonkája elhagy. Radnay Csilla világos ívet húz a szerelmeit-férjeit könnyen cserélő könnyelmű parasztmenyecske és neves színésznővé lett káderfeleség között. László Zsolt a zsidóverő csendőrből átvedlett ifjú, cinikus rendőrt precízen folytatja a harmadik részben karrierista bölcsességben megállapodott elvtársként. Nagy Mari pompás mint gonosz mostoha és mint kevéssé érzékeny lelkű valódi anya, Hevér Gábor becsületes sunyi, Szarvas József humoros halott, Hollósi Frigyes vaskosan tréfáló öreg. Stohl András lelkészében összpontosul az egyszer élünk bölcsességéből fakadó mérhetetlen kompromisszumkészség, egyszerűbben szólva a megalkuvás. A végtelen, a már tűrhetetlen türelem. Ennek nagy költői képe az előadás.
