Jules Supervielle úgy él emlékezetünkben, mint az az emberséges francia költő, akit épp most feledtünk el, noha még emlékezünk rá. A jót hamar elfeledjük, – igaz, megmaradhat tartaléknak majdani felfedezésekhez. Supervielle versei közt, amelyek A világ hajnala címen jelentek meg az óvilágban, mindig érdemes böngészni: úgy érzi az ember, hogy pár pillanatra megszabadul a rosszaságtól. Lehet, hogy a szépség jövője a múltból közelít felénk, és a neve Jules Supervielle.

Supervielle-nek a húszas években írt csodálatos regényét, A gyermekrablót nemrég újra megjelentette a Helikon Kiadó. A könyv furcsa alapötletre épül. Egy koravénnek tetsző, meddő házaspár – Philémon Bigua ezredes és felesége, Desposoria asszony – felcsap gyerektolvajnak. Járnak-kelnek a világban, lesik az alkalmat, milyen úton-módon csórhatnának maguknak – merő jószándékból – eleven gyerekeket, utcán, áruházak forgatagában, mozibejáratok környékén. A csemetéket aztán lakásukra gyűjtik, gondos nevelésben részesítik, ellátják, nevelik, egyszóval: megpróbálják emberré tenni. A gyerkőcök – ez kiderül közben – bizony szíves-örömest megszabadulnak az otthoni nyűgtől, hamar beilleszkednek új környezetükbe, és eszük ágába nem jutna visszakéredzkedni megunt lakásaikba. A szülőket persze, kiveri a verejték: azonnal riasztják a rendőrséget, figyelmetlenségükért megleckéztetik gyermekkísérő cselédjeiket. De egyúttal többnyire „bűnbánatot” is tartanak, vajon mit üzenhet nekik ez az esemény a morális világegyetem magaslatai felől. A könyv mesteri találata abban áll, hogy a mese ürügyén kissé megugratja a szereplőkben a lelkiismeret szeszélyes lovacskáit. Az író még azt is érzékeltetni képes, hogy – a hibátlan otthoni nevelői igyekezet ellenére – a szeretet is lehet a boldogtalanság forrása; valamint azt is, hogy a világ néha, főleg a művészi parabolák szintjén, a bűntett kerülőútján is célba veheti a jót. (Ezzel nem óhajtok senkit bűnelkövetésre noszogatni.)

Supervielle regényének nagysága nemcsak abból ered, hogy szinte teológusi tapintattal sejteti meg a mese erkölcsi hátterét és igazságát, hanem abban is, hogy költőien érzékletes, aprólékos megfigyelésekkel tarkított, vigasztalást sugalló modorával néhány nyugodt órát kínál az olvasónak. Nemcsak megidézi itt-ott a dél-amerikai pampák égig érő tágasságát, hanem nyújt pár kortyot valamiféle megnevezhetetlen szabadság távoli levegőjéből. Ezt a pillangórepdesést idéző lágy stílust gazdagítják a rövid, nagyszerű reflexív villanások: ezekben Supervielle kimeríthetetlen. Két férfitekintetről például ezt mondja: Szükségét érezték, hogy... „arcukon ismét helyrehozzák a színlelés sok ezer éves álarcát”. Majd: „Arcunk, ha valóban meztelen, nem válik-e hamarosan szemérmetlenné”?

Mit dicsérjek még? Néhány ma már ritka írói erényt: érdekes cselekmény, nem tolakodó nyelvhasználat, hiteles jellemrajz, lélektani arányérzék, a túlzástól való irtózás, a motivikus lekerekítés kedvelése, a szélsőséges ábrázolás kerülése (bármit jelentsen ez), a bekezdések becsülése a technikában, a takarékos közlékenység, – és még annyi más, aminek még a nevét sem találtuk ki. Annyit még végül: a regény Rónay György régi, mesteri fordításában jelent meg. Kérdezem: Supervielle és Rónay? Nincs még két ilyen jó szagú lélek.