– Évtizede, hogy hazaköltözött Szajlára. Visszatalált a faluhoz?

– Én azért költöztem ide, mert elegemlett abból, hogy ha elindultam hazulról, akkor már a lépcsőházban sem voltam otthon. Ráadásul akadt valaki, aki hajlandó volt velem ide eljönni. Azt hittem egyszer s mindenkorra hajlandó. De nem így alakult. Közben született egy fiunk, Matyi, most öt és féléves, csodálatos kisgyerek. És ez a valaki, amikor elment, Matyit szó szerint elrabolta tőlem.

A hitem támaszom, de az egyházam nem

– Átment egyszer már valami hasonlón.

– Hogyne, de nem ilyen életkorban, vénségemre. Persze, itt élni még így is jobb, mint valamelyik sűrű budapesti kerületben. Udvar van, ház, amit a budapesti lakás árából én építettem, s amit, ha nem kaptam volna éppen akkor Kossuthdíjat, nem tudtam volna befejezni. Olyan asszonnyal költöztem ide, hallgatóm volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, akiről nemhogy azt nem hittem, hogy elhagy valaha, és minden áron azon lesz, hogy ártson nekem és így közvetve a kisfiunknak is, de egyenesen meg voltam győződve róla, hogy – ha másért nem, hát becsületből – mellettem marad mindvégig. Talán ki sem bírnám most az egészet, ha nem itt élek. Egyébként igen, voltam már hasonló csapdában, de akkor első fiammal kijutottam az Egyesült Államokba.

– Szajla környéke gyönyörű. Gondolom, sokat barangol.

– Ó dehogy! Ha kimegyek a határba, azélettől is elmegy a kedvem. Még a faluba se járok ki. Pusztul minden, s ami nem pusztul, azt pusztítják. Sokan, túlságosan sokan élnek itt olyanok, akik tönkreteszik maguk körül a világot. A földet nem munkálják, szemétdombok gyűlnek mindenfelé, lopnak, amit látnak, ha nem látnak semmit, akkor betörnek, vágják ki az erdőt, s milyen gyalázatos szemérmetlenséggel, nekünk meg félni kell tőlük. Marad a munka a ház körül, és a kéthetenkénti út Matyiért Budapestre. Meg hát itt a regény. Az Ondrok gödre folytatása, a Kaliforniai fürj. Érdekes ez. Úgy gondoltam, hogy ilyen sok prózát én nem is tudok írni. Meg egyáltalán, késő van hozzá. Amikor mégis nekifogtam, már elmúltam hatvanéves. Ráadásul még zajlott a házépítés is. Azt hiszem, ha nem itt lakom, ha nincs családom, rendezett életem, nem is fogtam volna neki, és nem tudtam volna megírni az első könyvet.

– Szajla verses regénye, a Halászóember készen volt már, benne élt már a család, a falu történetében, ki sem kerülhette a lehetőséget és feladatot, megírni az Árvaiak történetét, rajtuk át Szajláét, a XIX–XX. századi magyarokét, olyan emberekét, amilyenek ma talán nincsenek is már.

– Nem is tudom! Annyi bizonyos, hogya Halászóember benne van a regényben. Közvetlenül utána nem nagyon írtam. Később aztán igen, esszészerű prózát, amit Egy hegy megy címmel adtam közre, és A megfelelő nap címmel egy verskötetet. Nem gondoltam, hogy valaha is nagyobb munkába fogok, hiszen a kvázi-faluregény, a Halászóember készen volt, mígnem egyszer leültem és elgondolkodtam, hogy kezdődne egy ilyen mű, hogy szólalna meg, mi volna az első mondata? Aztán leírtam: „Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában.” Így magában érdektelen mondat. Jut eszembe, egyszer megjelent itt valaki, olvasóm, kimentem a kapuba, kezében az Ondrok gödrét tartotta, azért keresett meg, hogy dedikáljam a könyvet neki. Azt mondta, hogy a regényt ajándékba kapta, belenézett, és nagyon unalmasnak találta az elejét, nem is olvasta tovább. Később aztán elővette, egy kicsit odébb belenézett és le se tette. Szóval azt az első mondatot követte a második, meg a többi.

– Mit akart, mit akar ezzel a regénnyel?

– Megírni. Egy parasztcsaládot Szajlán,és aztán az Újvilágban. Tagjai 1898-ban szállnak hajóra Hamburgban, s noha ők nem akarnak emigránsok lenni, New Yorkban emigránsokként fogadják őket. Hősöm, Árvai István Ohióban öntödei munkás lesz, gyerekeik születnek itt, s innen mennek el 1907-ben Kaliforniába.

– Miért éppen oda?

– Mert azt ismerem. Éltem ott. Tudom,milyenek az utak, a hegyek, az éghajlat, milyen növények nőnek, milyen állatok vannak, milyen a levegő illata, milyenek az emberek, a szokások. Ha kiviszem őket egy kanyonba, tudom, hogy mit látnak. E nélkül nekem nem megy, én nem találok ki semmi ilyet, nem is vagyok rá képes, még amit láttam, azt is igyekszem újra megnézni képeken, videón, a Google Earth térhatású térképein, utánajárni mindennek, hogy biztos lehessek a dolgomban. Aprólékos ismeretek, tények, konkrétumok nélkül képtelen vagyok írni. Mondjuk, hősöm, Árvai István, mert ott olajmunkás lesz, s mennie kell egyik fúráshelyről a másikra, 1912-ben vesz egy motort, egy Harley Davidsont. Azért, hogy ezt meg tudjam írni, sorra vettem mindent. Hogy nézett ki, hogy indult, hogy váltottak rajta sebességet, hogy fékezték, fel tudott-e menni az úttalan hegyoldalakon és így tovább. Rájöttem, hogy ilyen motort nem vehetett, mert az első Harley Davidsonok szíjmeghajtásúak voltak, azzal igazán csak sík terepen lehetett közlekedni. Félig bicikli volt. Így aztán később, 1915-ben, mikor már volt, láncmeghajtásút vett. De ne legyen senkinek kétsége, ez regény. Nem krónika, nem életrajz, nem néprajzi munka, és nem is az én nagyszüleim története, akik annak idején szintén kivándoroltak.

– Ha mindennek így utána kell járnia, akkor nem csoda, hogy negyedik éve írja a második kötetet.

– Hát ezért meg a körülmények miatt. Aregényhez abszolút nyugalom, kiegyensúlyozottság kell. Mert nem írhatom bele magam. Ha bajban vagyok, s a regényben épp boldogok az Árvai-gyerekek, mondjuk éppen szerelmesek, akkor nem írhatom azt, hogy tépett a szívük csak azért, mert az enyém az. Igen, az enyém tépett. Hogyne, lassan haladok, s még nem is látom a végét.

– Hazahozza hőseit?

– Nem hozhatom haza őket. Nem akarnak jönni. Az Árvai-gyerekek már magyarok se kívánnak lenni. És hány ilyen akadt az amerikások közt akkoriban! Előfordult, hogy a gyerek már nem tanult meg magyarul, és amikor bevonult az amerikai hadseregbe, angolul írt haza a szüleinek, akik viszont angolul nem tanultak meg, és mindig átvitték a levelet a kétnyelvű magyar szomszédhoz, hogy fordítsa le. Így leveleztek. És akik mégis hazajöttek, mert hazahozták őket, elmondhatatlan tragédiákat éltek meg! A szülőknek pedig többnyire rá kellett döbbenniük, hogy keresetükkel, tudásukkal, ottani életszemléletükkel semmit nem tudnak Magyarországon kezdeni. Többek közt ezt akarom a második könyvben elmondani.

– A magyar irodalom jelenkori kánonteremtői, s a kánon képviselői úgy gondolják, hogy ilyesmi nem lehet az irodalom feladata. Erről beszélni – az vagy innen, vagy túl van az irodalmon.

– Amiről ez a regény beszél, az a magyarság sorsának drámája. És ez a dráma elsikkadt. Szinte semmit sem tudunk róla. Hogyne akarná hát a történteket úgy elbeszélni, hogy ne térhessen ki előle senki?

– Különös, hogy az első kötet, az Ondrok gödre, s fölteszem ez a második is, a Kaliforniai fürj, szinte szétrobban az élettől, egy életvezető, életfejlesztő hatalmas vállalkozás energiáitól. Mégis a megroppanás, a mállás, a széthullás, a pusztulás regénye.

– Igen, ez a paraszti osztály pusztulása. És a magyar parasztság úgy pusztult el, hogy ez az ország, ez a társadalom semmit nem mentett át belőle. Legfeljebb színpadra a dalait, táncait, múzeumba a használati tárgyait. Abból, ami cselekvőképes volna a mában, amire igazán szükség lenne, semmit. Azt akarom elmondani, hogy mi ment veszendőbe. Egy hatalmas és hiábavaló erőfeszítésnek akarok emléket állítani, amelynek részese volt az én családom is. Igen, némiképp egyszerűsítve ez a széthullás, ez a halál regénye.

– Ehhez valóban nyugalom kell. Meg tudja teremteni?

– Nem. Itt viszik a lopott fát a házam előtt. És még csak nem is a nyomorúság kényszeríti a tolvajokat ilyesmire. A politikát sem kerülhetem ki. Körülöttem bűzlik, zajong, lármázik, ígérget, fenyegetődzik, hazudozik. Megromlott, önérdekű emberek intézményesülésének, hatalmának van alárendelve minden, és ezeket az embereket némelyek nemcsak eltűrik, de egyenesen dicsőítik. És ha ezt a politikának nevezett romlott valamit kiszorítom innen, benyomul onnan. Az utcán az idegenné vált ismerősökkel, barátságot színlelő idegenekkel. Lépni se tudok tőle. Nem mentem el választani, mert úgy éreztem, nincs választási lehetőségem. Egyik párt kutya, a másik eb. Sok energiámat elviszi a politika hatásának, következményeinek bár csak időleges és korlátozott semlegesítése is. Abszurd az egész.

– Egyház?

– Ugyan! Katolikus vagyok. A hitem támaszom, de az egyházam nem. Épp azt nem valósítja meg, az igazat, a jót, a szeretetet, amiért Jézus életre hívta. Nem teszi, amit tennie kellene: igazán segíteni az elesetteken, nemcsak igehirdetéssel és ételosztással, hanem személyre szóló törődéssel is, vagy legalább az ilyen törődés megszervezésével.

– Ha ennyi minden idegen ön körül, reménykedhet-e valamiben?

– Nem, semmiben. Nincs Magyarországon olyan erő, amiben bíznom lehetne. Éppen úgy ki vagyok szolgáltatva a fejünk felett csatározóknak, mint bárki más. Ami pedig az anyagiakat illeti, ha a Digitális Irodalmi Akadémia nem választ a tagjai közé, akkor csak a nyugdíjamból élhetnék. Nyomorogva. Ez idő szerint mégsem ez a legnagyobb bajom, hanem a magánéletem csődje. Amivel nem tudok mit kezdeni. A kisfiam sem fogadja el ezt a helyzetet. Nem is lehet. Ahogy én, ő is családot akar maga köré. És ő is hiába. A minap, amikor a láthatásról – nem szörnyű szó? – visszavittem, utánam szaladt, s a fülembe súgta: apa minden nap veled akarok lenni! És nem akar visszamenni, nem akar ott lenni. Legutóbb azt mondta: apa, akkor is veled vagyok, amikor nem vagyok veled. Meghasonlik. És egyedül, hatvannyolc évesen szörnyű ezzel élni. Nem is tudom, hogyan írom, és vajon befejezhetem-e ezt a regényt.

– Azt mondta, Szajla segítette.

– Egy darabig igen, de Szajla már nincs.

– És maga az írás?

– Ez tart, már csak ez tart életben.