Az olvasó kicsit szkeptikus egy olyan korban, amikor boldog-boldogtalan családregényt ír. Amikor a kiadók ontják a műfaj jobb-rosszabb darabjait, hiszen ők is tudják, mi is tudjuk: a nagybetűs, évszámokkal terhes, így emészthetetlen történelmet mégis csak az egyéni sorsok hozzák közel. A család az az irodalmi egység, ami még íróilag átlátható, a szövegfolyam nem igényel különösebb formát, találékonyságot: az idő csak hömpölyög a generációkon át.

Alexander Waughn könyve szerencsére nem idetartozik. Talán azért sem, mert műve nem regény, hanem monográfia. Annak is rendhagyó, mert nem egyetlen embert, hanem egy családot, s velük egy egész korszakot vesz górcső alá. A XX. századot leginkább meghatározó eszmékről mesél, tévutakról és viszonylagos békéről. Művészetről és művészetellenességről. Emberről és embertelenségről. Vagyis, hogy immár teljessé váljon az ördögi kör: regény a javából. Ám mindezt nem fárasztó irodalmiassággal bontja ki, nem erőlködik a mondatokon, nem keres erőltetett stílusjegyeket, hanem szárazon, alaposan dokumentálódva mondja a magáét. Már-már szenvtelenül. És láss csodát: az adathalmazban indázó történet olyan intenzitással elevenedik meg, hogy az első oldalak után letehetetlenné válik.

Persze kell ehhez a múlt század filozófi áját felforgató, ízig-vérig különc Ludwig Wittgenstein, illetve bátyja, Paul, aki az első világháborúban jobb karját elveszítve egy kézzel zongorázza be magát a világ koncerttermeibe. Méghozzá úgy, hogy ő maga rendel a korszak legfontosabb zeneszerzőitől bal kézre írt versenyműveket. Két olyan alak, amelyik bármely regény becsületére válna. És kell ehhez a döbbenet, hogy hiába születtek a család tagjai immár száz éve keresztényeknek, hiába lengte be őket a korabeli Bécset meghatározó, nagypolgári antiszemitizmus (ez sosem csapott át nyílt el anschluss után bevezetett német törvények szerint zsidóknak számítottak, és így osztoztak a sorsukban. Kell ehhez a népes családot nem kímélő tragédiák sorozata (hol az öngyilkosság, hol a rák), és az, hogy a századot oly meghatározó gyűlölség végül a testvéri kötelékeket is meggyöngítse, majd elvágja. És kell Bécs, a Monarchia és az egész régió eredője és fővárosa.

De leginkább az játszódik le a szemünk előtt, amit Márai Sándor oly pontosan fogalmaz meg az Egy polgár vallomásai végén. „Volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.” A nagypolgárság, és velük egy életstílus és -szemlélet búcsúzik a könyv lapjain. Akik számára a művészet nem kikapcsolódás volt, nem letudni való nyűg, mellényre tűzhető, cifra dísz, hanem a mindennapok szerves része. Akik mércét jelenthettek, eszményképet adhattak a környezetükben élőknek. Akik, ahogy Márai is mondja, nem voltak és nem is lehettek közömbösek a szellem csúcsteljesítményei iránt. Akik értették és így bírálhatták is azt, ami zenében, képzőművészetben megmutatkozott. Ma jó esetben a sznobizmus, roszszabb esetben a tömeg nyers hatalma áll a helyén. Mely egyre közömbösebb az iránt a műveltség iránt, amit a Wittgenstein família még oly magától értetődően képviselt. Persze gőgösek is voltak, és büszkék előjogaikra, ám az is természetes volt számukra, hogy vagyonukkal hazájukat és polgártársaikat is szolgálják.

Épp ettől drámai olvasmány Waugh könyve. Ahogy halad előre, úgy válik a széthullás felejthetetlen művévé. Ahogy az otthonból rom, a vagyonból aprópénz, a lüktető, eleven nagycsaládból megkeseredett magányosak, az eleven stílusból emlék lesz. Elporlad, elszáll a semmibe. Anélkül, hogy cserébe bármit is nyújtana. Nincs katarzis, nincs feloldozás. Az élet ugyanis nem ismeri az efféle végpontokat.

S talán attól emlékezetes még, hogy a „cselekményt” nem torzítja semmiféle írói szándék. A tények beszélnek a szerző helyett: nem lesz senki sem fehér, sem fekete; sem szerethető, sem gyűlölhető. Emberek maradnak, csupaszon, dísztelenül.