Első verse alig 17 évesen a Nyugat utolsó számában, majd néhány további a Nyugat utódjában, a Magyar Csillagban jelent meg. Az Újhold című folyóirat egyik alapítója és társzszerkesztője volt (1946). A folyóirat megszűnése (1948) után költőként hosszú ideig, 1961-ig hallgatott. Később is, egészen 1969-ig, csak, műfordításainak antológiái, s a nagyok, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád műfordításait átgondoló munkája jelent meg. De közben a magyar irodalmi tudományosság legkiválóbbjainak egyikévé képezte magát. A nyolcvanas évektől egyre sűrűbben, olykor évente követték egymást könyvei, költészetének fejleményeit föltáró, izgalmas művei. És ekkor látott napvilágot két, Babitsról írott remek monográfiája, minden ízükben eredeti tanulmányainak a Nyugat és az avantgárd irodalom, valamint a magyar és a világirodalom párhuzamainak kérdéskörét vizsgáló gyűjteménye és feszes, titokzatos, olykor prózaversszerű elbeszéléseinek kötete is.

Különös, de Rába György költészetét 1969-ig, negyedik verseskötetének megjelenéséig a kritika szinte észre sem vette, s akkor is csak lassan összpontosult figyelme rá. Talán azért, mert másnak bizonyult, mint amilyenek a kánonbeliek voltak! Az adott retorikai, poétikai, stilisztikai gondolkodásmód számára alig föltárható és értelmezhető. A helyzet aztán javult, de akkor is inkább csak a különféle irodalomelméleti iskolák marakodtak körülötte. Annyi haszonnal, hogy meggyőződhettünk róla, milyen készségesen nyílik ez az életmű az értelmező előtt, s milyen gyorsan zárul körülötte, válik számára útvesztővé.

Érdemes ezt talán egyetlen, a Csak a néző című vers, e nagyon jellemző Rába-versek egyikének elolvasásával megtapasztalni. „Utolér / és azt se mondja / kicsoda // Be se mutatkozik / ő az egyszer lesz egyszer volt / s többé soha // Csak a néző / csak a szemlélő / tanúskodik // Csak ő állít / csak ő hebeg róla / valamit”. Első közelítésre mintha minden világos volna. Mégis. Ki beszél? Személy volna? Létezik? Bárki lehet az? Vagy a beszélő csak képzeleti egy homályos színpadon? S ki az, mi az, ami vagy aki utoléri? Emlék? Valakié?

Személyé? Eseményé? A lelkiismeret volna? Puszta hang a lidérces magányban? Mit akar?

Egyáltalán, mi történik? S mitől a túlfeszültség, a sors, a végzetesség érzése? Ki a néző? Mi vagyunk ő is? Ahogy a találkozás közvetlen-követett résztevői is mi vagyunk? Magunkkal találkozunk a magunk belső színpadán, a magunk tanúsága előtt? Mikor? Mindegy volna, mert ez a nyomasztó, félelemmel teli találkozás akármikori lehet, ezért volt és lesz idejű, mindig váratlan, kikerülhetetlen, és egyszeri? Világosabb és sötétebb felünk beláthatatlan és megszüntethetetlen következményű konfliktusáról van szó? Tett és lelkiismeret, időbeli és időtlen, ember és Isten találkozásáról? Vagy egyikről sem? Mindegyikről? Aki utolér, az bizonyságot, aki mindezt látja, tanúságot tesz? Miről? Róla – mondja a vers homályosan és súlyosan. A tettről? Bűnről vagy erényről? Az ártatlanról vagy a vétkesről? Együttérzésről? Istenről? Mintha valamilyen misztérium szakrális pillanatát élnénk meg.

A vers, ahogy az életmű egésze is: enigmatikus. Megnevezések, megnevezetlenségek és megnevezhetetlenségek szövevénye. A vers, ahogy az életmű, töredékben is az egészről, torzóban is teljességről, a világról beszél, rólunk – arról, akik vagyunk, s arról, hogy mit tettünk vagy tehetünk. Tárgyszerűen beszél. Intenzíven. A vers és az életmű éppen ezért hihetetlen összetettségben végtelenné tárul, amelyikben mindegy is, ki a szereplő vagy néző, ki a költő és ki az olvasó. Hiszen a történtekről, a történőről mindegyikük csak hebeghetne, vagyis csak hallgathat.

Félreérthetetlenül.

Ahogy mindig is a nagy költészet.