A kilencévesforma kisfiú felmászott a trágyadomb tetejére. Derékig belesüllyedt a masszába, de azért sikerült elérnie az eresz alatti madárfészket. Kivett belőle néhány fiókát, hazavitte, majd befőttesüvegekbe rakta őket. Csak akkor döbbent rá, hogy valami butaságot csinált, amikor az édesapja észrevette az étlen-szomjan vergődő kismadarakat. Az apa szigorú ember volt, az évek során eltört néhány orgonaveszszőt a kissrác hátán.

Ezúttal azonban elmaradt a verés. Azt mondta a fiúnak, ha felneveli a fiókákat, ha képes róluk úgy gondoskodni, hogy ne pusztuljanak el, akkor a madarak maradhatnak. A fi úból hirtelen „nevelőszülő” lett. Legyeket fogdosott, pókokat gyűjtött, hogy aztán egy kis csipesz segítségével naponta többször megetethesse velük a fiókákat. Mindegyiket sikerült felnevelnie.

Ötven év telt el a Miskolc szirmai városrészében történt eset óta. A ma már Tapolcán élő Pócsi Béla mégis minden apró részletre emlékszik a gyerekkori élményből.

– Ekkor változott meg a madarakhoz fűződő viszonyom – mondja. – Azt már kicsi koromtól fogva éreztem, hogy erősen vonzódom hozzájuk, de apró gyerekként öntudatlanul inkább csak fájdalmat okoztam nekik. Előfordult, hogy csillagszórót kötöttem egy galamb lábára, felröptettem, és gyönyörködtem benne, ahogy szikrázva száll a sötétben. Máskor meg órákig hasaltam a mezőn, ahol a gólyák repülni tanították a fiókáikat, azt lesve, melyik a leggyengébb közülük, melyiket lehetne könynyen elkapni. Az egyikkel csúnyán meg is jártam, kis híján megvakított, alig pár milliméterre a szememtől vágott belém a csőrével. Még ma is látszik a nyoma.

Az első sikeres fiókanevelés után már nem lehetett megállítani a kis Bélát. A Pócsi család udvara megtelt kalitkákkal, röpdékkel, ahol az évek során verebek, szalakóták, balkáni gerlék, baglyok, galambok tucatjai nőttek fel.

Arról álmodozott, hogy erdész lesz belőle, de nem tanult annyira jól, hogy felvegyék az egyetemre. Így aztán egy kicsit kacskaringósabbra sikeredett az az út, ami végül lehetővé tette, hogy kizárólag a madaraknak élhessen. Rövid ideig az építőiparban dolgozott Balatonfüreden, ahol két meghatározó élmény fordított a sorsán: állatgondozóként állást kapott a veszprémi állatkertben, valamint megismerkedett a későbbi feleségével. Huszonegy évesen a házassága révén került Tapolcára, ahol 1983-ban megnyitotta a város első díszállat-kereskedését.

Szerencsésnek tartja magát, hogy lassan három évtizede azzal foglalkozhat, amihez a legjobban ért, és amit a leginkább szeret. A bolt valójában a megélhetéshez kell, a napjait elsősorban a díszmadarak tenyésztése, tanulmányozása tölti ki. A tapolcai sorházi lakás udvarán röpdék sorakoznak, bennük csaknem kétszázötven trópusi madár lakik. Első felesége után – akit 1993-ban betegség miatt veszített el – másodjára is olyan párt talált magának, aki hajlandó elviselni a „madárnevelő szülők” nem mindennapi életmódját.

– Rám valóban igaz a mondás, hogy rabja vagyok a szenvedélyemnek – mondja. – Szinte egész nap a madaraimmal vagyok, az etetésük például reggel héttől délután egyig tart, utána megyek dolgozni a kereskedésbe. A párommal még soha nem mehettünk el együtt nyaralni, egyikünknek mindig itthon kell lennie a madarak miatt. Naponta tizenöt kiló gyümölcsöt és zöldséget kell felaprítanom az etetés előtt.

Pócsi Bélát mindig a kuriózumnak számító, nehezen tenyészthető madarak érdekelték. Különösen azok a trópusi fajok, amelyekről korábban nem is volt magyar nyelvű szakirodalom. Az egzotikus fajták egyébként nagyon válogatósak: gyümölcsöket, magvakat, főtt tojást, mézet, rovarokat vagy éppen fűzfaágat evők is akadnak közöttük. A tapolcai röpdékben papagájok, kanárik, pintyek, díszgalambok és persze turákók sorakoznak. A turákó értékét az adja, hogy igen ritka afrikai madár, ráadásul Magyarországon eddig csak Pócsi Bélának sikerült tenyésztenie. Jelenleg nyolc-tíz embernek van idehaza turákója, a veszprémi és a budapesti állatkert is a tapolcai tenyésztőtől szerezte be a saját példányait.

Hosszú ideig eszébe sem jutott, hogy megméresse magát a turákótenyésztők között, pedig a díszmadár-világbajnokságokon elért sikerek a szakma csúcsát jelentik. A tenyésztők húszezernél is több példányt szoktak benevezni a világversenyekre, a lágyevő madarak szekciójában –ahová Pócsi Béla turákói is tartoznak – általában ezernél is több állat verseng egymással. A szakmai zsűri elsősorban esztétikai szempontok alapján rangsorolja az állatokat.

Pócsi Béla 2008 óta háromszor vett részt világbajnokságon. Az idei viadalon – amit a franciaországi Tours-ban rendeztek – már a hatodik vb-címét szerezte, a kollekcióját hat ezüst- és három bronzérem teszi teljessé.

– Másfél évtized kemény munkája érett be a világbajnoki aranyakban –mondja. – Az első évek keservesen teltek, Ghanából és egy cseh kereskedőtől hiába vettem tizennyolc példányt, sokáig nem akartak szaporodni. Aztán 1995-ben kialakult az első két pár, majd sorra születtek a kis turákók. Az elején valósággal az apjuk voltam a fiókáknak, mert a szüleik nem nevelték őket. Ma már több tucat turákóm van. Szerintem azért sikerült éppen nekem elsőként idehaza tenyésztenem őket, mert megtaláltam számukra a legideálisabb táplálékot, a röpdék kellő komfortját, és megérezték rajtam a szeretetet. A bizalom persze kölcsönös: akár a számmal is etethetem őket, vigyáznak rám, és nem kell félnem attól, hogy a hegyes csőrükkel megsebeznek, és ez még a hatalmas termetű arapapagáj esetében is igaz!

Pócsi Béla úgy tartja magáról, hogy genetikailag madarásznak született. A világ egyéb dolgai soha nem érdekelték különösebben, ráadásul ahogy idősödik, elkezdett hasonlítani a madaraihoz.

– Így látni a legjobban – fordítja oldalt a fejét. – Lassan már olyan az orrom, mint a rigónak a csőre.

Életében a legnagyobb dobás még hátravan. Évtizedek óta tervezget egy projektet, néhány éve pedig hozzá is látott a megvalósításának: egy madár- és növényparkot szeretne létrehozni.

– Egy olyat, ahol legalább ötszáz madár elférne, ahol amatőr madárkedvelők, kezdő és haladó díszmadártenyésztők, ornitológusok tanulmányozhatnák a trópusi madarak életét – mondja. – Szeretném valahogy átadni másoknak azt a tudást, amit az évtizedek alatt felhalmoztam.

A világbajnok turákótenyésztőnek vannak egyéb álmai is. Másfél évvel ezelőtt Angola magyarországi nagykövete részt vett Pócsi Béla kiállításán, ahol kétszázhét madarat mutatott be. Az afrikai országban hosszú ideje zajló polgárháború és az erdőirtások miatt vészesen lecsökkent az őshonos vörösbóbitás turákók száma. Pócsi Béla jelezte az angolai nagykövetnek, hogy a nemzetközi visszatelepítési program keretében felajánl az országának tizenkét turákót.

– Egyetlen kikötésem volt: személyesen szeretnék részt venni az akcióban. Ha minden jól megy, hamarosan ott állhatok majd az esőerdőben, és nézhetem, ahogy a madaraim eltűnnek a fák között.

Fenn: barátkozó ara -papagáj, alatta az aranyat érő turákó