– Színészkedett, filmkritikus is volt, majd végül rendező lett. Nehéz volt kitalálnia, hogy mit akar?

– Két filmben szerepeltem, mindkettőt Olivier Assayas rendezte. Tizenhat éves koromban nyolc napot forgattam, majd két évvel később további öt napot. Érdekes, hogy ez kitörölhetetlennek tűnik az életemből – de én semmiképp sem tartom színésznek magam. Két évig írtam aztán a Cahiers du Cinemának, ez elképesztően nehéz volt, de sokat tanultam belőle, szükséges szenvedés volt. De soha többé nem akarok kritikát írni.

– A filmet nyilvánvalóan Humbert Balsan producer tragikus halála ihlette.

– Nem volt ez tudatos döntés. Sokkal inkább a karizmája, a szakmai elhivatottsága ihletett meg. Balsan éppen a halála előtt döntötte el, hogy az első filmtervemet felkarolja, így személyes impresszióim alapján alkothattam képet róla. Egyfajta apa-fiú viszonyban volt a rendezőivel, több volt, mint producer. Én sajnos csak egy évig ismerhettem. Van a filmemben egy jelenet, amelyikben egy fiatal alkotó felkeresi az irodájában: az szinte szóról szóra megtörtént – velem. A többi fikció, igaz, a valósághoz nagyon hasonlító fikció.

– Akkor Balsan, gondolom, nagy veszteség a francia mozinak.

– Humbert Balsan nem volt híres producer, szinte csak auteur körökben ismerték – ott viszont megkerülhetetlennek számított. Számos távol-keleti művésznek adott lehetőséget, senki sem tudta, miért ragaszkodott ehhez, mintha csak el akart volna rugaszkodni a saját gyökereitől. Nem akartam életrajzi filmet csinálni, ezért nem is kerestem ismert sztárt a szerepére.

– Louis-Do de Lencquesaing jó választás volt, tökéletes alakítást nyújt. Az utolsó pillanatig, mintha nem volna semmi baj, elfojtja a problémáit, aztán hirtelen elborul.

– Ezért kértem, hogy Louis vidám embert képzeljen maga elé, amikor felépíti a szerepet. A kontraszt az, ami tragikussá tud tenni bármilyen drámát. Ha valaki egy depressziós embert mutat hosszú jeleneteken keresztül, már sejti a néző, hogy előbb-utóbb valami rossz következik. Humbert Balsan büszke és zárkózott ember volt, arisztokrata származású – így hűek maradtunk a figurájához. Másrészt, mivel a film második fele a gyászról szó, olyan erőteljes színészi jelenlétre volt szükségem, hogy annak hiányát dramaturgiai eszközként tudjam alkalmazni, amikor Louis már nem lehet ott a vásznon.

– Ön még csak harmincéves. Miért érdekel a gyász egy ilyen fiatal nőt?

– Mert nem tudok róla sokat. Nagyon érdekel, hogy hogyan éli meg az ember, illetve aki elutasítja, kitér előle, miért teszi. Nem mellékesen ez olyan katartikus jelenség, melynek az ábrázolására a film a tökéletes médium.

– Humbert Balsan volt Tarr Béla A londoni férfi című filmjének a producere is, ám ezt már nem tudta befejezni. A gyermekeim apjában is van egy rendező, Stig, aki kísértetiesen hasonlítTarr Bélára.Konkrét utalásokat tesz arra, hogy ő nem a „legkönnyebb” alkotótárs.

– Sosem találkoztam Tarr Bélával, tisztelem, mint alkotót, művei elképesztően erősek, egyediek. Amit lát a filmben, az tulajdonképpen annak a rezüméje, amit filmes körökben beszéltek róla A londoni férfi problémás forgatása kapcsán. Stig csupán szimbolikus karakter, nem Tarr Béla, hanem az a szerep, amelyet Tarr Béla és filmje játszott Balsan utolsó időszakában. De miért mondja, hogy kísértetiesen hasonlítanak?

– Mert a Stiget alakító Magne Brekke mintha csak az ő gesztusait, mimikáját és hanghordozását utánozná.

– Érdekes, ugyanezt mondták Louis-Do de Lencquesaing alakításárára is: hogy tökéletes Humbert Balsan. Nem volt cél az utánzás, nem hiszek abban, hogy ha valós személyekről készítünk filmet, akkor imitálni kéne. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha egy személyiség esszenciáját sikerül megfogalmaznunk, akkor a test is igazodik ehhez.

Francia helyett frankofón mustra

A tavaly elmaradt Francia Filmnapok helyét veszi át a Frankofon Filmnapok, amelyet február 24. és március 3. között rendeznek meg Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban, az Örökmozgóban és a Francia Intézetben. A programban nyolc ország – Belgium, Egyiptom, Franciaország, Marokkó, Románia, Svájc, Tunézia és Vietnam –tizenöt produkciója kerül terítékre, a műveket a szervezők szerint a francia nyelv köti össze. A filmek összeválogatásánál a nagykövetségek szakmai ajánlása volt meghatározó. A válogatás Marion Cotillard legújabb vígjátékával indul (Apró kis hazugságok), és a Budapesten is fellépő afrikai „Buena Vista Social Club” zenés dokumentumfilmjével (Benda Bilili!), valamint Gérard Depardieu (Nem beszélek zöldségeket!) költői meséjével folytatódik. A premierek között találunk még a Wall Street-i bankok elleni pert bemutató mozit (Cleveland kontra Wall Street), Bertrand Blier legfrissebb sötét alkotását, az egyiptomi nők helyzetét bemutató portrét (Jégkockakoccanás), valamint Isabelle Huppert és lánya közös drámáját (Copacabana). A bemutatott filmek nagy része Magyarországon kizárólag a Frankofón Filmnapok keretében lesz látható.

Csupán három film (A gyermekeim apja, Benda Bilili!, Nem beszélek zöldségeket!) kerül később a hazai mozikba.

A londoni férfi producerének sorsa ihlette meg Mia Hansen-Lovét