Üveglap alatt
Humorból, kajánságból, bratyizós pátoszból és elegáns minőségből. A huszadik éve Magyarországon élő Baráth műveinek is a legfelső rétege az irónia. Nem csak az állát támasztó tarka kutya vicces, nem csak a felöltő hajtókájából kiugró pisztráng (ez egy másik Thealter-mű) elképesztő. Groteszk, a maga módján pátoszosan szarkasztikus az a Tóték-kompozíció is, amelyen sok kéz közül a legalsó ujjait egy nem értelmezett egyetlen vonal levágja, s humor, ha más fekvésű is az, ahogyan a Sztárcsinálók az ismert Marilyn-fotót a még ismertebb Dávid-figurával kombinálja. Semmit nem tisztelő és cinkossá tevő. Baráthnak erre azért van szüksége, hogy mindezek révén kifejtse igen kevéssé tréfás gondolatait. Egy kutya a hátsó lábát félreérthetetlenül egy férfi lábszárára emeli, az egyszavas felirat Discrimination, és a megsemmisítő, lerázhatatlan szarkazmus lényege, hogy a kutyasziluett fekete és az emberalak fehér. Körömcipős lábak (fess, hosszú női lábak) egy fekete zongorát próbálnak alátámasztani, segít egy hosszú ujjú, karcsú kéz is, és a szöveg a tavalyi Chopin-, meg az idei Liszt-évet hirdeti. Profánon megbotránkozóknak: egy káprázatosan színes madár ékíti a fekete zongorát, fekete fecskesziluettek röpködik tele pátosszal a teret, egy-egy elragadtatásában ki is röppen a szegélyen túlra.
Pátosz, súly és erotika. Nyilvánvaló, hogy a plakátművész, mint a mai plakátművészet általában, egyik fegyvertárát a szürrealizmustól zsákmányolta. Itt elsősorban az irreálist elképesztően reális elemekből előállító ágazattól, a körömcipőkön élfény, a színpompás madár-ismeretterjesztő könyvek leíró-plasztikus illusztrációja lehetne. S hogy mégsem stílustani szemléltetésről van szó, hogy a művész önkényes és szuverén a mondanivalója érdekében, azt a röppenő sziluettek, a legfeljebb kétdimenziós foltok feszültsége bizonyítja.
A színházértő kutya alatt a tenyér rajzolt, egy ádáz-fülledt fin de siecle erotikát felidéző lap színezett montázs, egy sarlót darabokra törő kalapács kompozíciója inkább stilizált-konstruktivista. Egy újvidéki kiállítást csupán plasztikus sorszámmal hirdető nyomat is az. A pályáját a Vajdaságban kezdő Baráth mai szaktársaihoz hasonlóan a huszadik század teljes stílusörökségével gazdálkodik. És szaktársainak legjavához hasonlóan, nagy magabiztossággal és nagyon biztos ízléssel. Plakátjai látványosak, elképesztők és kulturáltak. De mielőtt elkövetkeznék az ilyenkor elmaradhatatlan lamentálás, hogy tudniillik így él a kvalitásos mai plakát üveg alatt a kiállítóteremben, bezzeg mi van az utcán –egyszóval a végkövetkeztetés előtt kötelező kitérni a művész térgrafikáira.
Nem illemből és nem ráadásként. Sokszor egész életművek épülnek arra a konstruktivista nonfigurációra, amely itt a plakátok hátterében vonul fel. A festett fából készült táblák, geometrikus elemekből és azok hiányából épült színes kompozíciók többek kiegészítő gyakorlatnál; önállóak. S ha van közöttük néhány könnyeden látványos (miért ne lehetne plakátközelben), ha olykor több is a szín vagy a plasztikai mozgalmasság a mélység rovására, az elmozdított hasábokkal megmozgatott kék-fekete négyzet, a felhasított, feszített téglalap (címek nincsenek, így nehéz folytatni) erős, tartalmas, öntörvényű mű.
Az utcai plakátok pedig (két hirdetőoszlop is van az épület sarkán) csak alakjukkal és papíranyagukkal hasonlítanak az üveg alatt védettekhez.
