Olyanok ők, mint mi, esendők, szánalmasak, megalkuvók, gyávák – velünk szemben viszont zseniálisak persze, mert saját esendőségüket, szánalmasságukat, megalkuvásukat olykor úgy tudták fölvillantani, hogy azokból a pillanatokból valamennyien kiismerhetjük saját megalkuvásaink, pitiségünk természetrajzát. Nem arról van szó, hogy Tarr Béla egy berlini lapban azt mondja, Magyarország az utóbbi húsz évben szabad volt, ám ez mára elmúlt, mert „a kormány gyűlöli az értelmiséget, mert az liberális és ellenzéki, hazaárulóként szidalmazza annak tagjait”, és nem is arról, hogy a megjelenés másnapján a magyar hírügynökségnek már „kénytelen elhatárolódni” saját interjújától.

Vajon mi játszódott le benne ennyi idő alatt? Mindegy is, Tarr filmjei ott vannak, azokat lehet nézni, a többi talán nem is számítana, ha közben a teljes hivatalos magyar kulturális elit nem azon dolgozott volna, hogy Tarr gondolja másképp azt, amit gondolt. Nyilván szelíd meggyőzéssel. Szőcs Géza költő például, aki államtitkári minőségében hívta föl a rendezőt, utólag arról beszélt, hogy „Berlinben most ilyen hisztérikus a hangulat”, amivel nem tudni, mire is akart utalni, mi is lenne most Berlinben annyira hisztérikus, hacsak az nem, hogy németországi filozófusok állnak ki a magyarországiak mellett Pálinkás József MTA-elnök helyett, vagy hogy Angela Merkeléknek nem tetszett a magyar médiatörvény.

Szőcs azt is közölte, hogy Tarr biztosította őt: az újságban megjelentek szöges ellentétben állnak mindazzal, amit nyilatkozott. Ebből következően Tarr Béla nyilván azt nyilatkozta, hogy Magyarország az elmúlt húsz évben rabigában sínylődött, de most ráköszöntött a szabadság, és a kormány nem gyűlöli a liberális értelmiséget, hanem egyenesen a tenyerén hordozza Heller Ágnesestül, Radnóti Sándorostul, Fischer Ádámostul, -stul, -stül, mindenestül. (Nem mellesleg: ezzel, hogy magát védje, Tarr megpróbál hazugságba keverni, tönkretenni egy újságírót.)

Aztán jött a Mokép igazgatója, Tarr filmjének forgalmazója azzal, hogy a filmrendező nyilatkozata árt a teljes magyar művészvilágnak, aztán megszólal minden magyar művészek producere, aki egyebek mellett a Tibor vagyok, de hódítani akarok című nagy sikerű filmet is jegyzi, hogy „ez sajnálatos egy olyan filmkészítő szájából, aki még a legutóbbi időben is jelentős támogatást kapott az államtól, hogy filmterveit megvalósítsa”.

Szegény, szegény Tarr Béla. Bár azt mondja, A torinói ló volt az utolsó filmje, azt a Sátántangót, amire most kérték föl, nála jobban kevesek volnának képesek megcsinálni: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú a ritmusképlet, amit most vászonra vihetne, de már nem fog, pedig most is fölvillanthatott volna valamit mindennapi kis szégyeneink és a hatalom természetrajzából, amelyet oly jól ismer.