Pieter Brueghellel indult minden: a németalföldi festő Gyermekjátékok című, középkori piacteret ábrázoló munkája ihlette arra, hogy sorra elkészítse a festményen szereplő fi gurákat. Középkori Ribillió című tárlatának hetven korabeli figuráját a kilencvenes évek közepén hónapokig láthatták az érdeklődők a Budapesti Történeti Múzeumban, a Budavári Palota E épületében. Részben e hatalmas munkának is köszönhető, hogy 1994-ben felvették a Fiatal Iparművészek Stúdiójába, majd a Képzőművészeti Alapba, a MAOE-ba is. Kézügyessége jól jött akkor is, amikor pályakezdőként Egerben egy siket gyerekeket nevelő iskolában dolgozott: amit hangokkal nem lehetett kifejezni, azt megmutatta babákon, rongyokból, papírból, kőből öszszedolgozott figurákon. Az anyagokhoz ma is szenvedélyes viszony fűzi.

Pesten egy kicsi, negyven négyzetméteres lakásban élnek négyen – szintén szakmabeli férje, iparművészeti egyetemre készülő lánya és tizenéves, izgő-mozgó fia, akinek különleges sorsáról később még lesz szó. A pici otthonban ők is alig férnek, nemhogy a munkájához szükséges kellékek, ezért egy nyolcvan négyzetméteres, ablaktalan pincét bérel, nem messze a lakásuktól. Itt afféle „menekülőjáratokat” alakított ki a végek, vásznak, papírmasék, álarcok, kövek, kavicsok, spulnik, cérnák, kócok, kenderek tengerében: eligazodni csak ő tud közöttük. Ha ide belép, megszűnik a külvilág, csak a munkára koncentrál. – Mindent gyűjtök és mindent elrakok, hátha fel tudom majd használni valamelyik bábuhoz – mondja. Így lett a harmonikaszerűen széthúzható edényalátétből tucatnyi pálcikabábot egyszerre mozgató szerkezet, amelyet a pestszentimrei közösségi házban látható Mátyások és pofonok című kiállításához készített. Itt tíz olyan óriásbábot mutat be, amelyeket a tárlat címével megegyező, egyszemélyes színpadi előadásban használ egy színésznő, Molnár Ildikó.

– Mivel törékeny testalkatú hölgyről van szó, nagyon oda kellett figyelnem, hogy a bábok ne legyenek nehezek amikor mozgatja őket, másképp a fizikai munka a szellemi teljesítmény rovására menne – mondja. Így kerültek nehéz fémláncok helyett a nagymama régi gombjai brossokként Beatrix ruhájára, váltotta a tüll a súlyos brokátokat. N. Kiszely Melinda rendszerint nem akkor rohan textilüzletbe, amikor megrendelnek tőle egy-egy jelmeztervet vagy díszletet, hanem fordítva: akkor vásárol anyagot, amikor leárazás van, vagy nagyon megtetszik neki valamilyen minta, szín. Ilyenkor megveszi a vásznakat, hazacipeli, s betárazza a zsúfolt műhelybe, várva, mikor jön az a munka, amelyik „szólítja” majd az anyagot. Igaz, mindez azzal jár, hogy a befektetett tőke akár évekig benne áll a textilben, ám a tervezőt láthatóan ez nem izgatja túlságosan. Annyi munka mindig akad, hogy megéljenek, férjével együtt olykor itthon készülő külföldi filmekben is dolgoznak, s az itt kapott pénz egy darabig elég a családnak. Így viszont azt csinálhatja, amit szeret, s nem kell méltatlan kompromisszumokat kötnie. Az utóbbi években a Pódium Színház előadásaihoz – a Lúdas Matyihoz, a Keszekusza varázslóhoz és a Görbetükör társulatának Mese a Kishercegről, Mátyás király a csillagok között című előadásaihoz tervezett jelmezeket. Régebben dolgozott a Radnóti Színházban, ahol neves tervezőktől leste el a nagy titkokat. Mostanában alternatív színházakban, kis szakmai műhelyekben alkot, rendszerint olyan közösségekben, amelyeknek alacsony a költségvetésük s nem telik arra, hogy külön jelmez- és díszlettervezőt alkalmazzanak. Szereti azt a szabadságot, ami a dupla munkával együtt jár: maga álmodhatja meg a ruhákat, s azt is, hogy azok milyen közegbe kerüljenek. Aztán, amikor beindul a munka, létrára mászik, szöget ver be, bútorokat szed szét és épít újra, otthon jelmezeket tervez, méretet vesz, majd leül varrógép mögé, s elkezdi összeállítani a ruhákat.

Apropó: varrógép. N. Kiszely Melindának valójában varrónői képesítése sincs, de amikor erről kérdezzük, azt mondja nem is érti, hiszen varrni mindenki tud, vagy nem? Azt mondja, a tehetségét mérnök édesapjától örökölte, bármire ránéz, szinte rögtön tudja, hogyan kell azt térben megformálni. Még nem fordult elő vele, hogy nem tudott megoldani valamilyen bonyolult technikai problémát – teszi hozzá. Talán ez a képessége segítette akkor is, amikor ma már kamasz fia születése után nem sokkal kiderült: a gyerek szívrendellenességgel jött a világra, ha nem műtik meg, elveszíthetik őt. A Szent László Kórház kiváló orvosai és a Haller utcai Szívkórház csapata gyors beavatkozását követően elkezdődött az igazi küzdelem. Három, „félig sikerült” magyarországi műtéten túlesve az anya úgy döntött, nem adja fel, s negyedszerre olyat keres, aki valóban meggyógyíthatja a fiát. Párizsban talált rá Planchet professzora, aki vállalta a speciális műtétet. Itthon hivatalról hivatalra járva, két hét alatt megszerezte azokat a papírokat, amelyeket általában hónapokig tologatnak egymás között különböző intézmények, s elérte, hogy a magyar állam finanszírozza a beavatkozást. –Egy szót sem tudtam franciául, de az utazás előtt napokig magoltam a nyelvkönyveket, hogy meg tudjak szólalni, s meg tudjam majd köszönni, amit a fiamért tesznek – mondja. Nem von ugyan párhuzamot, de kiderül: mások gyerekeinek éppenséggel ő segít talpra állni, boldogulni az életben. Több helyen vezet drámapedagógia foglalkozásokat, ahová lelkesen cipeli magával óriási vagy épp pöttöm bábjait, korabeli jelmezeit, s színdarabokat rendez a gyerekekkel, mozgásra, beszédre ösztönözve őket. Azt mondja, számára az a legnagyobb siker, ha egy zárkózott, netán durcás, tüskés kamaszt sikerül „kinyitnia”, amikor a színpadon kitárulnak a rejtőzködő tulajdonságok. Van, hogy a suta, kajla mozgású fiúból válik a leghitelesebb hősszerelmes, mások esetleg itt szembesülnek az önzéssel, a gyávasággal, megannyi olyan érzelemmel, amelyekről amúgy nincs kivel beszélgetniük. De – vallja – ha nagy katarzist nem ér el, csak annyit, hogy egy fiatalember magabiztosabban áll ki mások elé, s leküzdi a zavarát egy majdani állásinterjún, neki már az is elég.