Magyarország örökös barátja
Sir Bryan még akkor sem tudna elszakadni Magyarországtól, ha akarna, hiszen elegáns, barátságos, egykori istállóból átalakított tipikus londoni „mews”-háza a követség épületének tőszomszédságában található. A nem remélt, de annál nagyobb becsben tartott magyarországi elismerés éppúgy ürügy e portré elkészítéséhez, mint aWill to Survive (Megmaradni) című, a teljes magyar történelmet áttekintő munkája legújabb, harmadik angol nyelvű kiadásának küszöbönálló megjelenése.
A nyolcvanadik születésnapjához közeledve is, szerencsés alkatának és rendszeres testedzésének köszönhetően rendkívül jó karban lévő talpig úriember nehéz korban született London közelében. Pontosan azon a napon, amikor 1931. június 10-én világra jött, vesztette el édesapja a gazdasági világválság csúcspontján az állását. Az élet korán szívósságra tanította. A második világháború idején, mint oly sok más brit gyereket, evakuálták Shropshire grófságba. „Visszatekintve áldásnak tűnik, eredetileg súlyos kellemetlenségként élte meg”, hogy tuberkulózisa két évre ágyba kényszerítette. Az állandó olvasás megalapozta műveltségét. Két világháborút megjárt édesapja közvetlenül a világégés vége előtt az agyhártyagyulladás egy ritka formájában elhunyt. Sir Bryan tipikus módon internátusban, a nyugat-sussexi Hurstpierpoint College-ban nevelkedett, majd két „eseménydús” évig kötelező katonai szolgálatot teljesített Németországban, Szingapúrban és Hongkongban.
Külügyi pályafutását a legkitűnőbb egyetemeken folytatott tanulmányai alapozták meg. Irigylésre méltó az út, melynek mérföldkövei Cambridge, Oxford, Stanford és Harvard, hogy azután, immár történész kutatóként a kelet-közép-európai fókuszáról ismert oxfordi St Antony’s College-ban kössön ki. Egészen eddig a pontig orosz és szovjet történelemmel foglalkozott, különös tekintettel a Kornyilov-ügyre és az 1917. októberi forradalomra. Megbízást kapott azonban, hogy segítsen Sir Anthony Edennek, az 1955 és 1957 közötti kormányfőnek memoárja megírásában. Miután egykori hivatalánál fogva a már visszavonult Edennek szabad hozzáférése volt titkos diplomáciai archív anyagokhoz, asszisztensként Sir Bryan „lebilincselő képet kapott a külügyi szolgálatról”.
Az ösztönös vonzalmat gyors cselekvés követte, és a szükséges vizsgák letétele után 1960-ban megkezdhette 1988-as visszavonulásáig tartó gazdag és változatos karrierjét a Foreign Office-ban. Külföldi állomáshelyei Stockholm, Teherán, Budapest és Moszkva voltak, de legalább ennyire izgalmas missziót teljesített a Külügyminisztériumban a különböző formációkban működő kelet-közép-európai osztályon, majd a Downing Street 10.-ben, ahol előbb James Callaghan munkáspárti, majd 1979. május elejétől Margaret Thatcher konzervatív kormányfő külügyekért felelős titkáraként dolgozott. „Ez a pozíció hagyományosan, a folytonosság biztosítása érdekében pártokon és kormányokon átívelő” – magyarázza Sir Bryan. A három kormányfő közül nem véletlenül a „fenomenális munkabírású, különleges egyéniségnek” tekintett Margaret Thatcher gyakorolta rá a legnagyobb hatást, míg Sir Anthony Edent „távolságtartónak, egy letűnt világ saját korával szemben értetlenül álló képviselőjének”, James Callaghant pedig „az egyik legméltatlanabbul alulértékelt kormányfőnek” tartotta.
Magyarországra 1975-ben, a helsinki folyamat keretében látogatott el először, éppen az akkori külügyminiszterrel, James Callaghannel. Korábban, magán a helsinki konferencián, Harold Wilson kormányfő kíséretében azon meglepettek közé tartozott, akik hallották Kádár János beszédét, melyben életében először utalt Magyarország első világháború utáni területi veszteségeire és a magyarság hosszú állami múltjára. Első útja során fejébe vette, hogy amint csak lehet, visszatér az országba és alaposabban megismerkedik vele.
Erre 1980-ban adódott alkalom. Hat hónappal Thatcher megérkezése után a Downing Streetre, amikor eljött Sir Bryan búcsújának pillanata, a Vaslady a szokásoknak megfelelelően megkérdezte tőle, hol kívánja folytatni pályafutását. Amikor azt válaszolta, Magyarországon, a kormányfőből kitört: „How boring!” – Hú, de unalmas! Sir Bryan azonban nem tágított, s felejthetetlen három és fél évet töltött nagykövetként Budapesten. Bár minden reggel volt magyarórája, soha nem volt ideje eléggé felkészülni, így csak évekkel később, 1996-os végleges nyugdíjba vonulása után, a történelemkönyvvel kapcsolatos kutatások kapcsán tanult meg magyarul, három tanfolyamot abszolválva a Debreceni Nyári Egyetemen.
Budapest után, ahol Sir Bryan megismerte és megszerette a fogathajtást, ami Angliában kifejezetten a gazdagok sportjának számít, újabb londoni fejezet következett, majd történelmi időpontban, 1985 augusztusában, röviddel Mihail Gorbacsov pártfőtitkárrá való megválasztása után érkezett meg utolsó diplomáciai kiküldetése színhelyére, Moszkvába. Akármilyen izgalmas volt is ez a kihívás, 1988-ban nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy visszatérjen az egyetemi világba, mégpedig az egyik legfiatalabb oxfordi posztgraduális iskola, a Linacre College igazgatói pozíciójába. Nyolcévi vezetése alatt a kollégium a köztudatba éppen abban az időben bekerült környezeti-környezetvédelmi tanulmányok egyik bázisává fejlődött. Sir Bryan személyes közreműködésével minden évben megjelent a legjelentősebb előadásokat tartalmazó kötet, így újabb területbe ásta be magát.
Visszavonulása után valósította meg végre nagy tervét, magyar történelemkönyvét. Vajon miért szánta erre el magát? „Saját kíváncsiságomat elégítettem ki, szerettem volna minél többet megtudni az országról, de nem találtam olyan öszszefoglaló munkát, amelyet nem torzított volna el az ideológiai gúzsba kötöttség. Nagykövetként legfeljebb a felszínt tudtam megkapargatni, az pedig megdöbbentett, milyen keveset tudtak látogatóim Magyarországról. Az első elképzelés egy rövid, a repülőtereken árusított kompakt áttekintés volt, de ahogy mélyebben elmerültem a részletekbe, egyre jobban megragadott a magyarság történelme. Úgy gondoltam, az új-, legújabb és jelenkor megértéséhez elengedhetetlen visszanyúlni az előzményekhez, a feudális rendszerhez, a nemességhez. Miután a középkor szűz terület volt számomra, a könyvnek ez a része volt a legmunkaigényesebb.”
Cartledge szívéhez két nagy magyar áll legközelebb, Széchenyi és Kossuth. Az igazi kedvenc az előbbi, akinek nagy becsben tartott kis mellszobra központi helyet foglal el otthonában. „Széchenyi valóban óriási személyiség, akire minden ország büszke lenne, és akinek a reformokkal kapcsolatos hoszszú távú, fokozatos megközelítését követve Magyarország egy csomó megpróbáltatást megtakarított volna a nacionalizmus terén”. Ha már választania kell, Sir Bryan a XX. században egyedül Bethlen István iránt tanúsít „mély tiszteletet, amiért a gazdaság és közérzet területén elképesztő eredményeket ért el az első világháború és Trianon után, majd nagy szerepet játszott abban, hogy Horthy Miklóst a józanság bizonyos korlátai között tartotta”.
A magyar és nemzetközi történész szakma által is kedvezően fogadott Megmaradni sikerét Sir Bryan Cartledge azzal magyarázza, hogy Magyarország iránti rokonszenve és empátiája ellenére kritikai észrevételektől sem tartózkodott és tárgyilagosságát, semlegességét mindvégig megőrizte. A magát Magyarország „örök barátjának” nevező történész a fiát is „megfertőzte”: a nemrégiben hosszabb látogatást tettek közösen a legfontosabb magyarországi és erdélyi történelmi helyszíneken.
