Márpedig Bodor Ádám másfél oldalon is képes annyi hétköznapi rejtélyt elcsepegtetni, amihez bőbeszédű kollégáknak regényciklusok kellenek. Ahol más unalmas képet, átlagos szürkeséget látna, ott Bodor feszültséget, az élet döccenőit, megismételhetetlen drámát fest föl. Van, akinek a Milyen is egy hágó? szegényesen öltözött főhőse csak egy lány, aki épp levegőzik, miközben lehet, hogy élete határhelyzethez érkezett, s most dönt valamiről, amiről máshol nem tud. Lehet, hogy épp azon töpreng, szülje-e meg gyermekét, vagy forduljon inkább egy bábához, aki némi pénz ellenében megszabadítja nem kívánt terhességétől. De ami a legcsodálatosabb, hogy az az egyszerű lehetőség is fennáll, hogy tényleg levegőzik, s csupán arra kíváncsi: milyen is egy hágó a valóságban? Milyen az, amivel csak a könyvekben, térképeken szembesült.

Ez esetben ez a szegény lány valószínűleg lakótelepen él, a négy fal között, és úgy vágyik egy hágóra, ahogy más a tengerpartos nászútra. Nos, épp ez a finom lebegés tartja életben s öltözteti különös fénybe Bodor legerősebb szövegeit.

Az, hogy sosem tudjuk egész pontosan, mi is játszódik le a szemünk előtt.

Még nem ismertem olyan írót, aki maroknyi szóból ilyen erős atmoszférát tudott volna teremteni. Akinél a legegyszerűbb tájleírás is baljós, költői, s ha akarom, mégsem jelent többet, mint amit jelöl. A hely tényleg csak egy hely, ahol kosarat fonnak. A sötét fellegeken átderengő hajnali fény csak egy mindennapos, ám valóban tetszetős jelenség. De ha hallgattunk a nevekben rejlő különös zenére, és a pillanatképekben soha vissza nem hozható határhelyzetet látunk, akkor hirtelen megelevenedik minden. A kevés szó megsokszorozza önmagát.

Bodor szövegei nem kedvelik a lusta olvasót. Azt, aki nem szereti megfogalmazni a hősök elő- és utóéletét. Aki nem akarja továbbírni a történetet, felfejteni az alig látszó szálakat. Aki feleslegesnek érzi kiszínezni a képet. Mert amit olvas, csak vázlat. Persze, egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a monumentális tabló is ott van valahol. A vázlat mögött. A szemünk sarkában. Csak tudni kell elfordítani a szemet. Kitölteni a kínálkozó hézagokat. Megérteni, hogy az olvasás nem puszta szórakozás (azt hagyjuk a lányregények olvasóira), hanem alkotás. Nekünk kell fönntartani a megelőlegezett univerzumot. Talán még felépíteni is. Hiszen Bodor egy kicsit mindent fordítva csinál: a remekműből vázlatot, a több száz oldalas regényből karcolatot párol le és teszi elénk. De az „aprókban” ott lüktet a teljesség igézete. Ahogy Mrozek humorában, Borges enigmatikusságában. A távlat egyszerű és fenséges pompája.

Másfél regénnyel a háta mögött (hiszen a Sinistra körzet voltaképpen novellafüzér, bár egy „regény fejezeteiként” is olvasható) is korunk legfontosabb írója. Aki, bármennyire könyörög is kiadó vagy kereskedő, sosem fog nagy ívű családregényt írni. Igazából semmi nincs benne, ami magához csalogathatná a hétvégi olvasót. Szálkás, nem eléggé felületes, és karcol, mint a csorba üveg. De ha egyszer beléptünk az ajtón, és megcsapott Dolina szaga, elsuhant előttünk Mustafa Mukkerman kamionja, és világítani kezd a hiúzok szeme, akkor már nincs menekvés. Beszippantott minket. És egy ideig látni fogunk valamit, amiről addig nem is sejtettük, hogy létezik. Egy világ mögötti világot, a sci-fi és fantasy túlzásai nélkül. Kicsit ijedten, kicsit magunkra hagyottan. Úgy, amit és ahogy a látás igazán jelent. Reménytelen boldogságot.