Számomra az utóbbi az érdekesebb, már csak azért is, mert a Theater an der Wien az a színház, amire itt hivatalosan mindenki vágyakozik: a kisebbik operaház. Ahol azt lehet játszani, ami nem fér be a nagyba, vagyis épp ellenkezőleg, ami túl kicsi a nagyhoz, kisebb közönséget, kisebb apparátust igényel. Barokk operákat, kortárs műveket, XX. századi operákat. Brittent és a Lucretiát, amihez kicsi zenekar szükséges, minden visszafogottabban feszült, titokzatosabb, halkabb. Egy hárfa perceg, mint a tücsök az éjszakában, és ütőhangszeres kíséri az áriát.

Nathan Gunn és Angelika Kirchschläger

Aki nem ismerős Bécsben, vagy csak nem tudja, merre van a Theater an der Wien, annak sem nehéz odatalálni. Ha háttal áll az operának, akkor arra kell indulni, amerre a nercbundás, lakkcipős hölgyek igyekeznek. Oda fog érni, és megtapasztalja a bécsi operajátszás hihetetlen nyugalmát és kellemes kényelmességét. Milyen az, amikor minden a helyén van, sztárénekesek a színpadon, jól dolgozó rendező a színfalak mögött, figyelmes, értő és rajongani kész közönség a széksorokban.Minden az, aminek lennie kell, és mégsem a kiszámítottság a legjellemzőbb az előadásra. Egyelőre még az is szokatlan, hogy hölgy vezényel, a veres hajú, szemüveges Sian Edwards. A szereposztásban nincs meglepő, a bécsiek kedvence, Angelika Kirchschläger énekli Lucretiát, az az izgalom és nemes emelkedettség nincs a hangjában, mint az ősbemutatón játszó Kathleen Ferriernek, de talán nem is volt ez a cél: egy mai Lucretia földhöz közelibb, dögösebb, egy gondolattal közönségesebb, világossá teszi, hogy ha megerőszakolták is, miért érzi magát tisztátalannak, miért emeli magára a kést.

A történet körülbelül ugyanaz, mint Liviusnál, Tarquinius Sextus, a király, Tarquinius Superbus fia társaitól felheccelve bekönyörgi magát az egyetlen erényesnek maradt római aszszony otthonában, majd az éj leple alatt megerőszakolja a nőt. Lucretia kétségbeesetten hazahívja férjét, de csak azért, hogy a szeme láttára végezzen magával, a halála miatti felháborodás pedig elsöpri a római királyságot, eljön a köztársaság kora. Britten librettistája, Ronald Duncan mindezt kiegészítette még a karral, de a kar paradox módon egy-egy emberből áll, egy keresztény nő és férfi elmélkedik a történet értelmetlenségén és immoralitásán, illetve a mégis moralitásán, hogy nincs fölösleges szenvedés a világon. Keith Warner rendező igazi nagy ötlete, hogy a személlyé csökkenő kart valóságos személyként foglalkoztatja, nem egyszerű tanulságlevonók, hanem a maguk színpadi életét élők, akiknek a története emlékeztet Lucretiáéra. A tenorból egyetemi professzor lesz, a szopránból tanítvány, őrá egyébként emlékezhetünk is, a puha hangú, szép mosolyú Angel Blue két éve a Domingo-verseny egyik sztárja volt. Kettejük között egy, mondhatni szokványos tanár-diák szerelem szövődik, beteljesületlenül, nagy kiborulásokkal, így, miközben a professzor a diák Lucretiáról szóló szakdolgozatát olvassa, az opera cselekménye nyomul közelebb egy határozott lépéssel.

Az énekesek közül még ki kell emelni Jane Rigbyt, aki tizenöt éve volt Lucretia-etalon, és most elegánsan, szelíd mosollyal játssza-énekli Biancát, Lucretia szolgálónőjét, és a nagy Nathan Gunnt, aki elsősorban méretre nagy, pompás izomzatú, jóképű bariton. Gunn a legjobb operaházak, többek között a Metropolitan vezető énekese, de nehéz lenne tagadni, hogy sikereit nem kizárólag a hangjának köszönheti. Ennek megfelelően a Lucretia nagyobbik hányadában is félmeztelenül játszik, illetlen vágyakat és sárga irigységet ébresztve a hallgatóság megfelelő nemű részében. Csakhogy lehet az ember akármennyire epés, az igazsághoz tartozik, hogy Nathan Gunn, ha nem is nagyon karakteres vagy jelentős hangon, de gond és hiba nélkül fújta el a zeneileg igen nehéz szólamot, jól játszik, és éppen ezt a szerepet kell játszania, az elkényeztetett és vonzó dúvadat. Róma a rómaiaké, éneklik, Bécs a bécsieké, de csak ha hagyjuk.