– Szamár! – vágja rá a Krúdy Gyula utcai Ethnosound világzenei hangszerbolt munkatársa, Gerzson János, amikor gyanakodva leemelem a polcról egy nagyobb testű állat kifogástalan fogsorú állkapcsát: vajon mi lehetett fénykorában? Nemcsak az a furcsa, hogyan kerülnek a koponyacsontok csillogó xilofonok és festett csörgők közé, hanem az is, hogy a „pofa” mellé vékony bot jár – mint utóbb kiderül, nélkülözhetetlen kellék. Az afroperui népzenében a szamár csontjaiból készült quijadával úgy adnak jellegzetes kerregő hangot, hogy a botot a zápfogakon húzogatják, vagy pedig oldalt püfölik a fogaktól csörgő állkapcsot. De azt sem találtam volna ki, ha agyonütnek se – pedig ebben a boltban lett volna mivel –, miből van az a két végén lezárt, foltos cső, amelyből magok vagy kavicsok megnyugtató pörgésének hangja szűrődik ki, ha függőlegesen tartják. Az esőbot zivatart idéző hangjától a chilei bennszülöttek állítólag valóban esőt reméltek, így gyakran vágtak le egy-egy kaktuszszárat, amelynek töviseit visszaszurkálták a növény üreges belsejébe. Ezen a tüskés akadálypályán kellett lepotyogniuk a babszemeknek vagy a kavicsoknak. – Idehaza leggyakrabban effekthangszerként használják –magyarázza a házigazda, a tradicionális zenék kutatója,Fehér Károly. Lehet, hogy nála minden a génekkel meg a nagypapa citeratudományával kezdődött. Ehhez jöttek később afrikai meg ausztráliai kutatóútjai, eleinte csak néhány hangszerrel a poggyászban. Csatlakozott egy társ is szokatlan hobbijához: Korecz Katalin, aki Fehérhez hasonlóan a fejébe vette, hogy filmklubbal, kiállítással, klasszikus indiai, afrikai meg dél-amerikai felvételekkel, koncertekkel csinál kedvet a budapestieknek a szokatlan hangzáshoz. Akkor még nem sejtették, hogy „miszsziójuk” mennyi kiadással jár. – Öt év után most jutottunk el oda, hogy külső helyszínek mellett saját helyünkön csinálhatjuk mindazt, amiért elkezdtük ezt az egészet – magyarázza a népi hangszerekre szakosodott Ethnosound alapítója. – Kurzusokat szervezünk és koncerteket, gyerekeknek hangszersimogatókat, és talán újraindíthatjuk a filmklubunkat is.

Az Ethnosound nem csak üzlet: kurzusokat és koncerteket tartanak, sőt hangszersimogatót is szerveznek

Csak nemrég fejezték be egyik sorozatukat a MüPában négy kontinens zenei világáról, és rendszeresen hirdetnek didgeridooworkshopokat, amelyeken magyar vagy külföldi mesterek tanítják az elmaradhatatlan körlégzést. – Ez az ausztrál bennszülöttek ősi hangszere, hagyományosan eukaliptusztörzsből készül, amelyet termeszek rágnak üregesre – meséli Fehér Károly, aztán levesz az állványról két másik darabot: egy bambuszváltozatot meg egy tikfából faragott ázsiai verziót.

De hogy ennek a belvárosi zeneszigetnek a középpontjában mégiscsak az ütős hangszerek állnak, azt legjobban a helyiség közepén felállított japán daikomásolat jelzi: a pillanatnyilag Magyarországon fellelhető legnagyobb dob, amelyet másfél méteres átmérője és mennydörgésszerű hangzása miatt lakáskoncertekre kevésbé ajánlanak. Ütős hangszereiknek egyébként külön termet nyitottak Fehérék, itt kezd épp egy Pakisztán, Észak-India és Nepál vidékéről való kétmembrános dholakon dobolni H. Magyar Kornél. Azt mondja, neki nyolcévnyi zongorázás után rá kellett döbbennie, hogy valójában ütőhangszeresnek született. Egyetemistaként az afrokubai bongón (két, egymáshoz rögzített hengerdobon) kezdte, miközben Trilok Gurtu meg Zakir Hussain művészetét leste, és elkezdett járni az indiai klasszikus zene magyarországi „orthodox” képviselői, a Calcutta Trió klubjába. Tablázni tanult, és álmában sem gondolta volna, hogy néhány évvel később már az Amadinda Ütőegyüttes profi zenészeivel együtt tanulhat be egy különleges számot. Időközben ugyanis Kornél egy ösztöndíjjal eljutott Délkelet-Ázsiába is, ahol a gamelánnal ismerkedett, ezzel a xilofonokból, metallofonokból, dobokból, gongokból, bambuszfuvolából és húros hangszerekből álló indonéz specialitással. Aztán idehaza a három indonéziai gamelán dialektusból (a szundából, a jávaiból és a baliból) összeállított egyveleget tanította meg az Amadinda tagjainak, ő maga pedig magyar fiatalokból alapított gamelánegyüttessel (és a budapesti indonéz nagykövetség hangszereivel) járta a koncerttermeket.

Ám úgy tűnik, hogy akit a világzene egyszer „beszippant”, az nem elégszik meg egyetlen zenekarral: ahogy a gamelánegyüttes kendang nevű ütőhangszere mellett H. Magyar Kornél a dél-indiai mridangamon szintén játszik saját, Masala nevű csapatában (legközelebb március 8-án, a belvárosi Háló Klubban), úgy Fehér Károly is három formációban tűnik föl időről időre. Marokkói és algériai zenészek mellett a Chalabanban, a nyugat-afrikai zenét játszó Sankolo kanban, valamint a kelet-európai afrobeat irányzatot népszerűsítő Peca nevű csapatban.

Most viszont nem saját koncertjére készül, hanem vendéglátásra: a guineai Mohamed Bangoura tart koncertet és közös dobolást február 22-én a Gödör klubban. Másnap és harmadnap djembeworkshopot vezet az afrikai „tüzes kezű”, 26-án pedig tradicionális guineai tánckurzust. Ráadásul ugyanezen a napon a Dobosok farsangján is díszvendég Bangoura – és az ütős hangszerek megszállottjai érteni fogják, mit jelent, ha azt mondom: a magyar dobvirtuózzal, Borlai Gergővel – örömzenél majd együtt.

Levezetésképpen pedig azt ajánljuk az ütős hétvége résztvevőinek, ereszkedjenek le a Krúdy utcai pincébe: énekeltessék meg a 2,5 oktávos fűrészt, ütögessék meg a nyelvesdobot, fújjanak bele a szájorgonába, aztán abban a büszke tudatban, hogy a világzenének mi is a részei vagyunk, rántsanak egyet a köcsögdudán vagy püföljék meg a ceglédi alumíniumkannát.