Igazából Vasvári Emese miatt érdemes megnézni Rákosligeten a Gózon Gyula Kamaraszínházban vagy majd a Szkénében a Himnuszt. Már csak azért is, mert őt elég ritkán látni mostanában színpadon. Már csaknem húsz esztendeje az Egy csepp mézben még főiskolásként tűnt fel reszelős hangja és nem kevésbé érdes egyénisége. Nagy színészi pályát ígért. Aztán a Katonában gyakorlatozott, majd Kerényi Imre Madách Színháza fogadta be, a kilencvenes évek végétől pedig a Bárka társulatában és a Játékszínben szerepelt különösebb feltűnés nélkül. Közben Jancsó Miklós néhány filmjében játszott jelentős szerepeket. Nagy érdeklődést keltett néhány éve a lakásán tartott néhány előadása, és remek volt a 2007-ben Szombathelyen bemutatott Czukor Show-ban, amelyből film is készült, s amelyetmárciustól felújítanak a Belvárosi Színházban.

Schwajda György darabjában ő az elnyúzott, mindenbe beletörődő, mindent elviselő, fáradhatatlan türelemmel szenvedő, az életre egykedvűen csodálkozó, csupa jámbor jóakarattal teli asszony. Nehéz ébredése nyitja az előadást, majd nemcsak jellem- és személyiségjegyként, de életformaként éli a tompult félálmot, amibe azért belefér féltés, megértés, gyöngéd aggodalom. Megadóan fél és odaadón szeret, riadtan bámul mindent, de semmin sem lepődik meg. Örök jelkép, elvont szimbólum és eleven érzelmekkel teli, részvétet kiváltó valóság együtt van az alakításban. Az éjfélkor rendszerint a Himnuszt éneklő, s ezzel magára és családjára a jóakarók, segíteni akarók pusztító veszedelmét vonó férfit Kuna Károly stilizáltabban, kevesebb belső átéléssel adja. Fojtott hangját, jelzésszerű mozdula tait inkább művinek, mintsem jelentéssel teltnek, rejtett tartalmakat hordozónak érzi a néző.

Pedig alighanem ő van közelebb az előadás stílusához, a rendezői elgondoláshoz, célhoz. Árkosi Árpád ugyanis általános, örök érvényű problémákat és igazságokat keres a hetvenes években született, s azoktól, egyáltalán a létező szocializmustól valószínűleg elszakíthatatlan allegóriában. A képzeletbeli, képtelen történet nagyon egyszerű. A Férfi a Himnusz minden éjféli eléneklésével háborítja a közcsendet, mint Örkény Pistije, aki sarlót és kalapácsot fest a kirakatokra, s ezzel kivívja az általános segítőkészséget. Magára rántja a szociális hálót. A közérdekű bejelentőtől a Vöröskeresztig, a bírságoló hatóságtól a szocialista brigádig. Árkosi kiirtja a darabból ezeket a konkrétumokat, még a forintot is csak pénzként emlegetik. Helyükre nem a szociális gondoskodás mai, aligha kevésbé paradox formáit állítja, hanem általános jelképeket.

A hagyományos munkáslakás helyére Antal Csaba fekete rácsozatot tervezett a szereplők köré, rajta piros, fehér és zöld felhőcskék függenek, amelyeket a bohócoknak kifestett segítők közmondásos bölcsességeket éneklő kórusa apránként lever. Az üzenet, a jelentés amilyen egyszerű, jól megfejthető, éppen annyira üres, keveset mondó. Megérthetjük: a sok segítség, az elháríthatatlan, fontoskodó beavatkozás nemcsak lehetetlenné teszi az egyszerű, természetes emberi életet, de a hitet, a meggyőződést, az őszinte közösségi, hazafias érzéseket is kiöli, s helyükön vad indulatok gerjednek. A Férfi, miután az áruházakban fölaprította a családja szégyenét világgá kürtölő televíziókat, a segítőket is – köszönetképpen fölös buzgalmukért – szép sorjában kiirtja. Mellesleg nagyjából éppen úgy, mint Örkény jámbor tűzoltója, Tót Lajos a házába tolakodó, életét feldúló őrnagyot.

A rendezőnek nyilván igaza van abban, hogy a Schwajda darabjában érintett problémák örök érvényű kérdéseket vetnek föl. Csak maga a darab nem több minden abszurd elvontságával együtt sem, mint ügyesen, a maga idejében hatásosan megírt zeitstück. Nem állja úgy az időt, mint Örkényéi.

Himnusz című előadás