Művészet vagy a politika? – ez volt az idei Berlinale alapkérdése. Dieter Kosslick, a Berlinale intendánsa évek óta formálja a világ egyik legfontosabb mozgóképes fesztiváljának arculatát. Lényegében feladta a versenyt Cannes-nal és Velencével szemben, ő nem a nagy auteurök munkáit keresi, hovatovább az sem érdekli, hogy a filmüzlet mely címeket és alkotókat favorizálja. Ez a visszavonulás azonban koncepcionális, a Berlinale inkább az új tehetségek felkutatására helyezi a hangsúlyt, merész, egyéni módon válogat. Ez pedig óriási kockázattal jár, mondhatni, most elképesztően szerencsétlen volt a lapjárás: nemcsak a versenyprogram, de a Panoráma- és a Fórum-válogatás is mellőzte a remekműveket – összességében az utóbbi évek egyik leggyengébb fesztiválja volt az idei. Ami nem csoda, hiszen a közelmúltban világszerte nem készültek igazán jó filmek. Mintha az egész világ egyfajta görcsös alkotói válságtól szenvedne.

A német napilapok a fesztivál mérlegét is egyértelműen úgy vonták meg, hogy idén tovább csökkent az évek óta zuhanó színvonal. A Der Tagesspiegel hasábjain Jan Schulz-Ojala azt veti a fesztivál vezetőségének szemére, hogy nem elég „rámenősek” a nagy címeket illetően. Ráadásul nem takarózhatnak azzal, hogy Cannes-ban jobb az idő, a velencei mustra dátuma pedig jobban illeszkedik az Oscar-kampányba. A szakíró még megjegyzi: a zsűri is csupán „közép prominens” volt.

Ehhez képest egészen meglepő fordulat, hogy a fesztivál keretében megrendezett European Film Marketen (EFM), azaz a filmvásáron viszont pezsgett az élet. A piaci elemzők szerint most van az a pillanat, amikor biztosan kijelenthető, hogy a gazdasági válság véget ért, ezért rekordmennyiségű üzletet kötöttek. Tegyük hozzá, a többnyire még el sem készült filmek eladásai ugrottak meg igazán, de az is pazar hír, hogy A torinói lovat is legalább huszonhárom országba adta el a világforgalmazója az EFM alatt. Nem mellékesen: Tarr és Farhadi filmjét leszámítva a versenyprogram további címei hidegen hagyták a disztribútorokat.

Afelől semmi kétség, hogy a versenyprogramban két kiemelkedő mestermű volt, Tarr Béla A torinói ló című alkotása és az iráni Asghar Farhadi Jodaeiye Nader az Simin (Nader és Simin – a válás) című társadalmi drámája, ezért a verseny idén igencsak „kétdimenziósra” sikeredett. A többi mű díjazása igazi „no comment” kategória. Az igazi harc az említett két film között zajlott, azaz a vegytiszta művészet és egy nemzetközivé, univerzálissá transzformálódó narratív mű között. Tarr Béla üzenete egyértelmű, egyfajta fordított teremtéstörténetben adja a tudtunkra, hogy szerinte a világgal valami nagyon nincs rendben. A szavaknak már eddig sem volt nála túl sok jelentőségük, de most a képek is elpusztulnak a világgal együtt. Az életmű lezárása egyben a modern művészfilm halála is, a rendező szinte kivégzi magát ezt az eszközt is. Farhadi ezzel szemben színes, konvencionális képekben mesélő pozitivista filmes, nála még e világi vallási dogmák és társadalmi konvenciók a konfliktus forrásai, sőt még finom kritikára is futja csodálatos kiállítású drámájában.

Tarr Béla a díjátadó utáni berlini sajtóbeszélgetésen megismételte, hogy a filmek versenyeztetése ostobaság, mert – ahogy fogalmazott – az irodalomban sem vetik össze Dosztojevszkijt Prousttal. Mindemellett a gálán nem mondta el az ilyenkor szokásos köszönetnyilvánítást, és az utána következő fotózásra és sajtóbeszélgetésre sem hozta magával az Ezüst Medvét.

– Filmkészítő vagyok, képekben beszélek, a szavak nem fontosak a számomra – mondta Tarr. Hozzátéve: nem fontos, hogy milyen díjat kap egy-egy film, neki pedig úgyis ez az utolsó filmje. Ha egyáltalán nem kapott volna díjat, akkor is nyugodtan távozott volna... Szerinte az igazi mérce úgyis az, hogy mondjuk ötven év múlva kíváncsi lesz-e valaki A torinói lóra.

Nekünk azért nem muszáj osztanunk ezt a puritán, egyszerű logikát. Magyarán nyugodtan fájhat az, hogy most nem a legigazságosabb döntés született. Itt jön a képbe Dieter Kosslick másik „mániája”, a politika. Idén Berlinben szinte minden Iránról szólt. A több mint fél éve tartó kampányolás a rendszerellenes propagandatevékenység miatt hat év börtönre ítélt Jafar Panahi mellett azonban túl intenzívre sikerült. Amikor a zárógálán Kosslick megjelent egy üres székkel és a rendező nevével a színpadon, egyértelmű volt, hogy az Irán-program továbbra is műsoron van. Így fordulhatott elő, hogy a férfi és a női színészi díjak után (aminek köszönhetően a mű összes szereplője díjazott lett) végül az Arany Medve is Iránba ment. De a nagy gesztusok között az elégedettség sem lehet teljes. Bár a reflektorfény most még egy ideig Iránra fókuszál, sokatmondó volt Farhadinak és stábjának a sajtóbeszélgetésen tanúsított „semmitmondása”, hogy azt ne mondjuk, hazafelé kacsintó diplomatikus dicséretei.

Minden bizonnyal a sors iróniája, hogy Tarrt viszont éppen egy iráni tollforgató kérdezte a magyar kultúrpolitikai helyzetről. Tarr Béla elmondta: a filmet a kormány durván és érzéketlenül kezeli. A húsz éve kialakított demokratikus támogatási struktúrát át akarják alakítani, ennek lebonyolítására nevezték ki Andy Vajnát kormánybiztosnak. „Olyanok, mint az elefánt a porcelánboltban” – summázta véleményét a rendező. Tarr nézeteit egyébként a Der Tagesspiegel vasárnap megjelent interjújában fejtette ki a legélesebben. Szavai szerint Magyarországon jelenleg az zajlik, amit Németországban „Kulturkampf”-nak neveznek. A kormányzat utálja az értelmiségieket, mert azok liberálisak és ellenzékiek. Sőt hazaárulónak kiáltják ki őket. Arra a kérdésre, hogy játszik-e azzal a gondolattal, hogy külföldre megy, Tarr válasza az: a kormánynak kell mennie, nem neki.

A magyar versenyfilm szereplői: Kormos Mihály, Bók Erika és Derzsi János