Köztünk és Blaskó Péter között azonban van egy nagy különbség: mi szemlélők és krónikások vagyunk csupán, Blaskó viszont színművész, aki azért nem fogadta el annak idején a Kossuth-díjat, hogy az átvétel ünnepélyes aktusakor ne kelljen kezet fognia Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel. Ami most történik, az nem utolsósorban az ő nevében történik tehát. És ha ő tanácstalanságot lát, és egy lapinterjúban ennek hangot is ad, az bizony sokkal keményebb ítélet, mint ha mi semmittevést, tétovázást, áldöntéseket diagnosztizálunk.

Hogy mi volt az a várakozás, amely mondjuk úgy egy évvel ezelőtt az immár egész biztosan a hatalomba igyekvő Fidesz majdani kultúrpolitikáját övezte? Az egészen biztos, hogy a párt számos híve valami olyasmit szeretett volna újra látni, amit a Fidesz első kormányzásának idején megszokott: nagy, szimbolikus tetteket, az érzelmek koordináta-rendszerében világosan elhelyezhető ügyeket. Olyasféle végérvényes megoldásokat, mint amikor csaknem százévi huzavona végére tett pontot a kormány az esztétikailag értékelhetetlen, de újabb száz éveken át nem megkerülhető Nemzeti Színház felépítésével. De a többiek is, akik esetleg már tíz évvel ezelőtt is furcsállva figyelték a nemzeti kultúrát leegyszerűsítő módon, keresztény és magyarkodó külsőségeknek láttató permanens ünneplést (mindazt, amit összefoglaló néven azóta is koronaúsztatásként idézünk fel), egy dolgot biztosra vehettek: hogy a nyolcévi várakozás szült kultúrprogramot.

A rendszerváltás utáni első tizenöt évben ugyanis megszokottá vált, hogy valamilyen módon minden kormány leteszi a „kulturális névjegyét” az asztalra. Ami érthető is, hiszen a gyakorlati kormányzati munkának éppen ez az az eleme, amely nemcsak könnyen kommunikálható és látványos, de ráadásul még a szűkre szabott négy években is eredményeket lehet felmutatni általa.

Így, visszatekintve különösen érdekes, hogy melyik kabinet milyen névjegyet hagyott örökül. Az első, MDF-vezette koalíció, történelmi okok folytán, a médiaháborúét. Az azt követő szocialista–szabad demokrata kormány azt az eszmét, hogy az államnak szerencsés minél inkább kivonulnia a kultúrából: ez a gondolat szülte meg a kulturális járulékot és az így beszedett pénzből gazdálkodó, önkormányzati elven működő Nemzeti Kulturális Alapot.

Az Orbán-kormány a nagy állami gesztusok révén írta be a nevét a hazai kultúrtörténetbe – ennek köszönhető a már említett Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája és a Millenáris is. A következő, a Medgyessy-féle kabinet „adni” próbált: a közalkalmazottaknak dupla fizetést, a nemzetnek ingyenes múzeumot. Erre is egyfajta választ kínált az első Gyurcsány-kormány Bozóki András fémjelezte modernizációs fordulata, amely – habár megtartotta a múzeumi kedvezményt – a rétegműfajok és a közösségi kultúra felé nyitott a maga nagypályázataival.

A második Gyurcsány-kormánynak, pláne a Bajnai-kabinetnek azonban efféle innovációra már nem telt: a rendcsinálást tűzte a zászlajára, amikor tető alá hozta a filmtörvényt és az előadó-művészeti törvényt, de az így biztosított állami források mellett a boltot már lényegében a költségvetési maradékelv mentén kellett működtetni. (Jó példa erre a milliárdos forrást megcélzó Márai-könyvprogram sorsa, amelyet több év alatt sem sikerült összekalapálniuk.)

Bár az eseménytelenség valamelyest a konfliktusokat is csillapítani látszott, nem meglepő, hogy ebből az állóvízből már mindenki, akit egyáltalán érdekel a honi kultúra állapota, szíve szerint mielőbb kievickélt volna. Az ember már csak olyan, hogy szereti, ha történnek a dolgok, áhítja az újat, a nem unásig megszokottat. És nem éri be azzal, hogy szinte mellékesen új virágkorát éli a magyar regény (mert azt éli), vagy hogy egész kis kortárs képzőművészeti reneszánsz van kibontakozóban a magángalériák szövevényesen sűrű világában (az van).

Az ember befizeti az adóját, és mivel a demokrácia megtanította, hogy azt legközelebb az államtól kapott szolgáltatások formájában fogja viszontlátni, rákérdez: és a kultúra? Ott mi a terv?

Ugyanezt persze lényegesen emelkedettebben fogalmazta meg Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, amikor úgy egy hónapja, a Magyar Kultúra Napján megkérdezte őt a Magyar Nemzet, mit vár a honi kultúrpolitika irányítóitól, milyennek szeretné látni a magyar kultúra következő évét. Azt felelte: „olyan kulturális vízió vázolódjon fel, amely magával tudja ragadni a kulturális élet legkülönbözőbb résztvevőit, hogy azután lépésről lépésre közelebb kerüljünk a megvalósításhoz”.

Ennél szebben valóban nem lehet körülírni azt, hogy legyen már vége a blaskói értelemben vett tanácstalankodásnak – de vajon hihetjük-e, hogy létezik olyan terv, amely valóban „magával tudja ragadni a kulturális élet legkülönbözőbb résztvevőit”? Ez itt a kérdés, és a válasz bizony nem lehet határozott igen. Hiszen bár a Magyar Nemzet körkérdése nem merészkedett ismeretlen terepre, a megszólítottak között kizárólag a jobboldalhoz köthető értelmiségiek voltak, mégis, ugyanarra a felvetésre csupa széttartó válasz született.

Vidnyánszky Attila, a debreceni színidirektor „új, minőségcentrikusabb pénzelosztási módokat” óhajtott. Csete György építész általában a magyar eszme érvényesülését. Szokolay Sándor zeneszerző – egyenesen a végromlást megelőzendő – több pénzt. Szörényi Levente énekes-zeneszerző nemzeti egységet, hogy legyen végre „erő” a kultúra ápolására.

Ami mindebből a pénzt illeti, egy dolog már most biztosan látszik: a fejezet semmivel sem kap többet a költségvetésből, mint az elmúlt évek megszorító büdzséi idején, sőt a mostani tartalékképzés is vélhetően ezt a területet fogja a legfájóbban érinteni. Ráadásul a helyzetet még rontja, hogy példátlanul szigorú költségvetési takarékoskodást hirdetett a hagyományosan fővároscentrikus honi kultúra fontos gyámola, a budapesti önkormányzat is.

Mit tehet tehát egy olyan helyzetben a kormányzat, amikor tudja, hívei hiába várják a régóta óhajtott pénzesőt? Nos, ilyenkor jönnek a radikális, jelképerejű, de egy fillérbe sem kerülő intézkedések. A korábbi szabályok gyors felülírása (mint a lex turul bevezetése az első parlamenti héten, vagy épp a Kossuth-díj odaítélésében főszerepet játszó bizottság feloszlatása), illetve a személyi döntések, azaz az „ő emberük” gyors kiakolbólítása és a „mi emberünk” beültetése a helyére.

Az operaházi és a filmügyi rendcsinálás még a kormányzat elszámoltatási irányvonalába is passzentosan illeszkedett; a vidéki színházakban azt demonstrálhatta megnyugtatón a kormányzó párt, hogy a radikális túlzások helyett beéri a megbízható középszerrel; a Műcsarnok esetében pedig megcsillanthatta, hogy igenis létezik terület, ahová olyan szakembert tud állítani, aki már bizonyított. Az úthenger eddig úgy és arra zötyögött, amerre mindenki várta. Egyedül csak a Nemzeti Színház előtti megtorpanás a figyelemre méltó: a helyzet valóban delikát, hiszen Alföldi Róbert egyrészt nem hajlandó magától menni, másrészt túl sok önjelölt tolong a helyéért a hatalom holdudvarából, meg aztán mégiscsak megfontolandó, hogy érdemes-e éppen ezen a ponton látványos gesztust tenni a keresztény és nemzeti színezetű jobboldalnak.

Eddig tehát a tanácstalankodás. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen ennél többre egy megalázóan degradált, hatalmas és híresen pénznyelő területekkel egy minisztériumba kényszerített kulturális tárca aligha képes. De vajon hihetjük-e, hogy a második Orbán-kormány ezt a sakkfigura-tologatást és fillérszámolgatást (amely a Szőcs Gézai három F-ből is erősen alárendeli a finanszírozandót a felejthetőnek és a felejtendőnek) szánja a maga kulturális névjegyének? Ezt nehéz elképzelni.

Ha már mindenképp a jövőt fürkésszük, bizony sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a kormány vissza fog térni a tíz évvel ezelőtt meghirdetett tettek politikájához, és mondjuk alapít, épít valami újat, valami eddig nem voltat, valamit, ami kőben-betonban-vasban (hogy azt ne mondjuk: még a Nenyinél is maradandóbban) állít majd emléket a kétharmad erejének. Hogy ez a valami mi lesz, arról csak annyit mondhatunk: aligha a friss bejelentés szerint a Felvonulási térre tervezett, egyelőre merőben körvonalazatlan múzeumi, azaz Andrássy-negyed, hiszen annak megvalósításához sok száz milliárd forintra és jó néhány éves munkára lenne szükség.

Ám hogy hol lesz, arra például az ezredfordulón a budai Vár iránt megmutatkozó fideszes vonzalom mellett az is utalhat, hogy ez a helyszín az amúgy a Hősök terére koncertráló Andrássy-negyed koncepciójában is felbukkan. S hogy miből lesz, azt is legfeljebb a Szépművészeti Múzeum alól sebtiben kihúzott uniós milliárdok sejtetik. De hogy ez lesz-e az a kulturális vízió, „amely magával tudja ragadni a kulturális élet legkülönbözőbb résztvevőit”, ahogy Baán László remélte?

Nem ezt a célt szolgálja.

„Elfekvő” a Szépművészeti Múzeum Román csarnokában