Majdnem háromszáz év történelmét öleli fel az a 72 kép, amelyet a BTM a közönség elé tár raktárai mélyéről. Mint a rendezők mondják, nem annyira a város fejlődését, hanem az ábrázolás igényeinek változását akarták megmutatni. Háromszáz esztendő alatt minden megváltozott, nemcsak a város, de az is, amit abban megörökítendőnek láttak a festők, és az is, ahogyan.

A XVII–XVIII. századi festményeken Pest-Buda még nem főszereplő. Még a háttérben marad. A török Buda ostromáról készült színes pannókon fontosabb a lövedékek pirossal meghúzott röppályája, a hadvezér figurája, az árkokban felvonuló hadtestek, mint a bombáktól szenvedő város. Nekünk persze nem. Nekünk nagyobb élmény látni a gótikus minaretként kiemelkedő Mátyás-templomot, félholddal a tetején, vagy a még álló öregtornyot a várpalotában.

Még mellékszereplőként látható az immár felszabadult Pest-Buda is a régi oltárképeken, a Vendelek, Rókusok, Flóriánok és Sebestyének megett, fallal kerítve s barokksipkás tornyaival. Egy vadászjelenet hátterében is ott heverészik a távolban a XVIII. századi Pest, az éppen épülő, még tető nélküli invalidus palotával, vagyis a mai Városházával. Erre a momentumra a kép mellé helyezett felirat hívja fel a figyelmet, más képeknél azonban ilyen iránymutató megjegyzésekkel alig találkozni. Máskor mindig a bőbeszédű tablószövegekre szoktam panaszkodni a BTM-ben. Most viszont épp ellenkezőleg, a feliratok keveset mondanak. Szinte mindenütt kellene még egy-két mondatnyi segítség. Például, hogy miért vannak farakások (ha egyáltalán farakások) 1825-ben az óbudai Duna-parton, amelyet a Margitszigetről szemlélhetünk F. Jaschke festményén, miért látunk más színű cserepekből kirakott Dávid-csillagot az egyik tabáni háztetőn Warschag Jakab 1836-os Tabáni kapu című képén, vagy hogy hol is volt az a Telepy festette Prímás-ház 1852-ben.

A város és az elemek harca: a tűzvész, az árvíz, a jeges Duna, a vihar szintén kedvelt festői téma volt. Vagy mint 1686 példáján is láttuk: a háború, például a Görgey-féle várvívás 1849-ben. A XIX. század elejétől azonban egyre több nagyszabású, békés panoráma- és tájkép is született Pest-Budáról, amelyek a várost és a városkörnyéket már önmagáért a városért ábrázolták. Már volt mit mutatni. Ekkor fedezték fel a festők a gellérthegyi „bellevue”-t (pl. Szentgyörgyi, 1835). De látunk itt más szép kilátóhelyeket is: ránézünk a városra a kopáros, szőlős Istenhegyi út környékéről (Sandhof, 1840) vagy a kukoricával bevetett Kuruclesi út felől (Bonheur, 1885).

Pest (elsősorban Pest) a XIX. század első felére már kezdte kinőni magát: az elegáns Duna-sor már önmagában is megörökítésre érdemes volt. Az akkori városfejlesztés motorját, József nádort pedig afféle reklámarcként, még cégérre is festették. Az őt követő hetven év, a század második fele volt aztán a budapesti városképek fénykora: 1884–85-ben látképpályázatot is hirdetett a város. A párizsiasan fejlődő Budapest akkor már büszkén mutogatta magát minden részletében. Mutogatta a kiépített rakpartjait, amelynek lépcsőin szüntelen piac folyt, mint az Bruck Lajos Petőfi téri képén is megfigyelhető. Magyari-Mannheimer megörökítette a régi Párisi udvart, Háry Gyula a New York-palotát, Balló Ede a Várkert rakpartot. És már majdnem itt is vagyunk a modern Budapesten.

Csakhogy közben elterjedt a fényképezés, s a szép Budapestet jobban mutatták meg a Klösz- és a Divald-fotók. A festők pedig ezután már nem a valósághűséget keresték, hanem az izmusokban fürdették a budapesti látványokat. Szobotka Imre 1925-ös Zuglói piaca síkok és csillámlások kompozíciója, Uitz Béla 1916-os Újlaki téglagyára pedig fauvista, vad, fekete táj. A festők a palotáktól, idillektől az ipari látványosságok felé fordultak, fölfedezték Budapestet, mint geometriát, mint szerkezetet. Vagy mint pusztulásra ítélt romantikát: a harmincas évek elején, a Tabán lebontása előtt például festők hada lepte el az ottani görbe, vén utcákat, bár ebből itt, a kiállításon szinte semmi nem csapódott le. Itt Budapest vasszerkezetei ihletik meg utoljára a festőket: Bernáth Aurél tájképe a Margit híd roncsaival (1947), majd Mácsai István képe az épülő új Erzsébet híd pillérével (1960), és mint jövőbe mutató irány és összegzés, Bernáth alumí niumtáblára festett, hatalmas panorámavázlata, amely az 1958-as brüszszeli világkiállításra készült. Szép kerek történet ez így. S folytatása is van a jelenben. A B55 Kortárs Galériában, ahol Street Art címmel épp most látható kiállítás mai városképekből. Át is megyünk megnézni.

Mácsai István festményén az Erzsébet híd építése