Schmidt nem úgy fogja a tollat, mint volt, vagy jelenbeli kollégái, nem arról ír, hogy mikor mi történt vele, mit csinált és ellenfelei miért voltak hülyék. Amit ő ír, az a jövőre vonatkozik – bár múlt időből mutat képsorokat: tanulságokat keres. Például milyen Európa-politika volt fontos –most ismét ez lett az égető kérdés: bővítsünk-e vagy hozzuk rendbe azt, ami van?; hogyan alakult Amerika és Európa viszonya – mert most ismét változik ez a kapcsolat (l. az amerikai nyomást a dollár–euró viszonyt illetően vagy akár a németek afganisztáni szerepvállalását tekintve).

Persze a sorok között arról ír: milyen is (legyen) egy államférfi ? Nem fényezi magát (na, jó: egy kicsit…). De külön fejezetben sorolja fel tévedéseit. És megemlíti azokat a döntéseit is, amelyeket a közvéleménnyel, a sajtóval, sőt saját pártjával szemben hozott – annak idején egyedül –, és neki lett igaza. Éveken át keményen támadták, ő nem engedett – s végül az eredmények őt igazolták.

Elsők között ismerte fel a globalizáció kikerülhetetlenségét (a témáról szóló könyve magyarul is megjelent) – most, a számvetésből látom, hogy e felismerés keserves tanulási folyamat eredménye volt. A Kancellár a két olajválságból vonta le a következtetést, hogy a világgazdaságba való beágyazottság ellen kár hadakozni, célravezetőbb kerülő utakat keresni, kihasználni. Ugyanakkor ismerte a globalizáció csapdáit is: már akkor jelezte, hogy Amerika ugyan még vezénylője, de lassan már függvénye az új rendszernek – gyakorlatilag Kína és Ázsia legnagyobb adósa…

A védekezés egérútja: ki kell használni a globalizáció új lehetőségeit. Ami a németeknek „könnyebb” volt: a termelékenység, a tudástőke tekintetében jól álltak, így a hullámvölgyeket is át tudták vészelni – a német „mozdony” pedig ma vezeti az EU gazdaságait. De a globalizáció újabb kihívásai ennél is nehezebbek: mi legyen a viszony az iszlám országokkal? Látja, hogy e téren Amerikának semmiféle hosszú távú elképzelése nincs – bár két háborút is folytat iszlám közösséghez tartozó országokkal, s ezek kimenetelével szemben erősen szkeptikus. De számára mégis az a legfontosabb, „hogy az Egyesült Államok a muszlim világgal szemben nem játszhat kettős játékot: nem lenne szabad egy sor közép-keleti ázsiai országot azzal vádolniuk, hogy semmibe veszik a demokratikus elveket, miközben ők maguk lepaktálnak muszlim katonai diktatúrákkal és Szaúd-Arábiával… (de erről) az olajra hivatkozva nem vesznek tudomást.” Mert itt is érzékeli, hogy az iszlámprobléma Európa jövőjének egyik alapkérdése. Már akkor sejtette a multikulti korszak lezárulását. Schmidt egészen odáig megy, hogy maga sem tudja kizárni: „az iszlám világ és a Nyugat között világméretű konfliktusra kerüljön sor.”

A válság előtti percekben fejezte be könyvét, ám legalább olyan pontosan látta kirobbanásának okait (a pénzpiacok „deregulálása”, a képtelen hitelexpanzió, az elszabadult pénztömeg-gazdálkodás és a felelőtlen spekuláció), mint a sok Dr. Utólag. De a kilábalást illetően is precízen fogalmaz: mivel a jövő legnagyobb veszélyét a globalizált pénzpiacok jelentik, ezért igenis világméretű szabályozórendszert kell bevezetni – a bankok és a finánctőke ellenállása ellenére is. Ez már a jelen csatatere: Obama – többek között – ebbe botlott bele, ám a G20-as csúcson, 2010 végén, mintha erről határoztak volna az IMF reformját illetően. Igaz, nem olyan radikálisan, mint Schmidt teszi számvetésében. Jó, tudom, Schmidt közgazdász, és mint írja, pénzügyminiszterként sokat tanult üzletemberektől, bankároktól, piac formáló fi guráktól. De akkor is, lenyűgöz ez az up to date tudáskészlet.

A könyvön a Kancellár két karaktervonása fut végig. Az egyik: ellenállni a közhangulat hisztériájának, kitartani a döntések mellett; a másik: a csínbe menő politikus állandó lelkiismeret-vizsgálata. (A könyv utolsó fejezetének címe: „A lelkiismeret, mint legfőbb bíró”.) Hát igen: ez az ember nem önigazol, nem mentegetőzik, de legbelül állandóan mérlegel és figyel arra az elnyomhatatlan szóra, amit jobb híján lelkiismeretnek nevezünk. Azért jobb híján, mert e fogalomnak ma már nincs politikai ázsiója. Nála van. Hogy csak most, a visszatekintés korában bukkant elő nála, vagy korábban is így volt – nem tudnám eldönteni. Gyanítom, aktív időszakában is így volt, bár sosem láttam ennek jelét. Zárkózott, hideg – racionális – ember benyomását tette rám. Most kiderült, legbelül valaki más lakott. Mint ahogy kiderül az államférfi kultúramániája is: például élete egyik legnagyobb élménye volt, amikor először állhatott szemben egy Greco-festménnyel, vagy hogy zongorázik (nemcsak otthon, de nyilvános koncerteket is adott). Habitusának kultúrtörténeti beágyazottságát és történelmi tudását csak irigyelni tudom.

Szociáldemokrata, szobája falán nem Marx, hanem Bebel arcképe lóg. Most kilencven felett a Die Zeit című liberális hetilap szerkesztőjeként (egykor főszerkesztőjeként) úgy dolgozik, mintha nem nyomná vállát a hatvanévnyi kemény szolgálat. Kár, hogy a magyar kiadás Nyugállományban-ként fordította az Ausser Dienst (szolgálaton kívül) fogalmát. A németeknél az a. D. – megkülönböztető rang. Ráadásul a cím ironikus felhangokkal bír: a Kancellár – mint látjuk – cseppet sem úgy él, ír és viselkedik, mint aki letette volna a szolgálatot…