Az utóbbi bő tíz évben számos biztató jel mutatott arra, hogy a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású irodalmi csoportosulása, a francia alapítású OuLiPo (Ouvroirs de Littérature Potentielle, A Lehetséges Irodalom Műhelyei) céljai és eszméi, de főleg az idetartozó alkotók és műveik valamelyest ismertté váljanak hazánkban is. A mások mellett Raymond Queneau által 1960-ban létrehozott, mindmáig működő alkotóműhely elsősorban a természettudományok egzakt szabályai segítségével, illetve azok mintájára szisztematikus munkával igyekszik kiaknázni az irodalom eddig feltáratlan lehetőségeit, egyfajta matematizált poétikát létrehozva.

E csoport oszlopos tagja a magát „költészet- és matematikacsinálóként” meghatározó Jacques Roubaud is (matematikából és irodalomtörténetből egyaránt doktorált, mindkét tudományterületen jelentős kutatási eredményeket ért el, illetve oktatási tevékenységet is folytatott). Legismertebb műve A nagy londoni tűzvész című, hatrészes regényfolyam magyarul 2008-ban megjelent első kötete. Eme emlékezőpróza egy korábbi „költészet- és életterv” bukásáról beszél a veszteség regiszterén, a rajongva szeretett, tüdőrákban fiatalon elhunyt fotográfusfeleség, Alix Cléo Roubaud hiányának szűrőjén keresztül.

E prózai gyászmunka lírai párdarabja a Vala mi: fekete című, eredetileg 1986-ban, Alix halála után három évvel megjelent verseskötet (a regényt 1989-ben adták ki először). Akárcsak abban, ebben is tettenérhető a veszteség kiváltotta fájdalommal szembemenő analitikus vizsgálódás és matematikai pontosságú formai fegyelem, s ahogyan a regényfolyam a szesztina versforma hatszor hatsoros szerkezetét imitálja, itt a kilences szám kap kitüntetett szerepet. A kilenc ciklus mindegyike kilenc-kilenc verset foglal magába, s a versek is mind kilencsorosak (bár a verssor fogalmát ez esetben valamivel tágabban kell értelmeznünk: az eltérő terjedelmű „bekezdéseket” kell sorként felfognunk). Sőt megkockáztatom, hogy a ciklusok egy szesztinaszerű, de nem hat, hanem kilenc sorból álló kombinatorikus versformát idéznek meg. A kilences szám jelentőségét a szerző által olyannyira kedvelt középkori poétikákban találjuk meg: ahogyan a könyv fülszövegében is említett Dante rámutat, a Szentháromságban foglalt tökéletes szám önnönmagával megszorozva épp azt a kilencest adja ki, mely a Beatricével való ismeretségét is áthatotta. Roubaud-nál azonban nyoma sincs hasonló üdvtörténetnek, Beatricéje aligha lehet a menny lakója, mint arról a kötet zárlataként a ciklusokon kívül álló Semmi című vers kiábrándultsága tanúskodik: „a nap ott / habozik, / hagyja // a pirosat / még, // mielőtt a föld / kibocsátana // annyi távollétet, // hogy a szemeid / közel kerüljenek // a semmihez”. „Élővé” teszi viszont „egy lehetséges világban”, melyet az amerikai filozófus, David Lewis elmélete nyomán épít fel, s melyben „a nő nem halott” – ahogyan minden efféle monumentális emlékmű elsődleges célja az emlékezés, illetve a költészet révén létrehozható „örök élet” az elveszített másik számára.

A fájdalmat és magát a közvetlen közelről végignézett halálesetet egy vérbeli poeta doctus fegyelmével elemzi, kíméletlenül vesz sorra minden egyes momentumot. A legdöbbenetesebb, ahogyan a Wittgenstein-áthallások és -utalások terjedelmes sorában plasztikussá teszi A bizonyosságról című gyűjtemény egyik alapproblémáját: „Tudtam, hogy ott volt egy kéz. […] / Langyos, még csak langyos. / Vér nehezedett az ujjbegyekben […] / Nem láttam emberinek. »egy emberi kézben vér van«. Teljesen világosan értettem ennek az állításnak a jelentését, mivelhogy a negatív megerősítését szemléltem.”

A magyar kiadás egyik nagy erénye, hogy a könyv utolsó nyomdai ívén, műnyomópapíron helyet kap a feleség 1982-es, a kötetcímet is ihlető fotósorozata. Nagy hátránya, sőt hibája viszont a fordítás kopogóssága és dadogós nyelve: Seláf Levente magyarításai inkább hatnak afféle megmunkálatlan és gyakran bosszantóan hibásan központozott nyersfordításoknak. Ráadásul a magyar cím nemcsak félrevezető némiképp, de pontatlan is: az eredeti címben (Quelque chose noir) megjelenő nyelvtani hiba, a grammatikai hiányosság mint a veszteség mimetikus leképzése, teljesen hiányzik belőle.

A legnagyobb probléma ezzel az, hogy így e kötet hatására aligha lesz eme való poézis barátságosabb, könnyebben és nagyobb érdeklődéssel befogadható a hazai olvasók számára.