Mindenesetre a két film teljesen különböző, összehasonlításuk esztétikai szempontok alapján kvázi lehetetlen, így a díjak sorsáról spekulálók inkább „diplomatikus” döntést várnak az Isabella Rossellini vezette zsűritől. Irán most „hangosabb”, a hatéves börtönbüntetésre ítélt rendező, nem mellékesen a zsűribe is meghívott Jafar Panahi mellett lényegében hónapok óta kampányol a Berlinale, nem lenne tehát teljesen logikátlan döntés egy iráni film befuttatása. Igaz, hazánk sem teljesen eseménytelen manapság, és a filmfinanszírozás problémáiról több média is beszámolt a mustra alatt, ráadásul Tarr Béla viszszavonulása az aktív rendezéstől szintén díjért kiált. Meglátjuk.

Ami biztos: A torinói ló Tarr Béla legradikálisabb filmje. A csontig lecsupaszított mozgókép, a klasszikus történetmesélés száműzése egészen egyedi audiovizuális élményt szül. A Krasznahorkai Lászlóval közösen írt forgatókönyv kiindulópontja Nietzsche végső elhallgatásának legendája. A filmnek roppant egyszerű a cselekménye: egy idős kocsis (Derzsi János) egy isten háta mögötti tanyán él lányával (Bók Erika). Napjaik egyhangúak, tulajdonképpen szertartásos cselekedetek sorából állnak (öltöztetések, reggel pálinka, este főtt krumpli), minimális dialógussal a két figura között – nincsmármiről beszélni. Tarr arra a hat napra koncentrál, amikor az automatizmus felborul, a mindennapi élet rutinja megvalósíthatatlanná válik, vagy ha úgy tetszik, eltűnik minden olyan érték, amely az életnek értelmet ad. A ló nem hajlandó elindulni, majd később enni sem, a kútból eltűnik a víz, és a cigányok is fejvesztve menekülnek. Egyfajta fordított teremtéstörténet zajlik le előttünk, az isteni jóság helyét átveszi a néma pusztulás. Az apa és a lány megpróbál továbbállni, de a dombon túljutva visszafordulnak. Nem tudnak hova menni.

Tarr a folyamatot és az eseményeket nem magyarázza, csupán egy profetikus monológ erejéig, amikor a szomszéd átjön egy kis pálinkáért. A szöveg, mely inkább már a deklaráció és a segélykiáltás elegye, nem értelmezhető, a szavak már nem jelentenek semmit. Beszélt nyelv nélkül pedig marad a kép – ez Tarr Béla igazi fegyvere. Az első nap még rengeteg részletet fedezhetünk fel Fred Kelemen kameráján keresztül, de ahogy megszűnik a világ, úgy szűkül a kép is. A hatodik napon, amely után minden bizonnyal soha többé nem kel fel a nap, már csak sziluetteket látunk, a mű konklúziójaként a rendező magát a képet is megszünteti, hovatovább a filmet, mint médiát is eltörli. Nos, Tarr Béla azt biztosan elérte, hogy A torinói ló után nem tud tovább lépni, nem fog tudni több Tarr Béla-filmet készíteni. Ha tényleg ez az utolsó filmje, amint állítja, minden bizonnyal a filmtörténet egyik legmegrázóbb visszavonulása zajlott le most, Berlinben.

A Jodaeiye Nader az Simin hagyományos, már-már európai módon elmesélt dráma, iráni műhöz képest túlságosan is az. Természetesen ennek megvannak a maga erényei: az különösen izgalmassá teszi, hogy a nő társadalmi pozíciójának kérdését feszegeti, továbbá még az iráni igazságszolgáltatást és vallást is finoman kritizálja. Az első jelenet már önmagában is egyfajta kiáltvány: Nader és Simin válóperét látjuk a bíró nézőpontjából. Az asszony válni akar, mert megkapta az elutazáshoz szükséges vízumot, és „jelen körülmények között” nem akarja, hogy a lánya az országban maradjon, a férfi azonban maradni akar Alzheimer-kórtól szenvedő idős apja miatt.Mivel a férfi nem egyezik bele a válásba, Simin elköltözik az anyjához, így Nader felvesz egy Termeh nevű terhes asszonyt, hogy ápolja az apját. Azonban megtörténik a konfl iktus: Termeh magára hagyja a papát, Nader korábban jön haza, és kidobja a később visszaérkező asszonyt a lakásából. Csakhogy a nő kórházba kerül, és mivel elvetélt, Nadernek a gyilkosság vádjával kell szembenéznie. A történet innen válik igazán többrétűvé: két család, egy nyugatiasan modern és gazdag, valamint a szegény és a tradicionális felfogású csap össze egy olyan országban, amelyet a politika és a dogmák irányítanak. Az igazság fogalmát járja körül a rendező, valamint azt, hogy milyen keskeny mezsgye választja el egymástól a makacsságot és a büszkeséget, valamint önzést az önfeláldozást. Arról nem is beszélve, hogy – akár pénzben kifejezve is – mennyit ér az emberi élet.

A kritika pontosan érti

A Berliner Zeitung kritikusa, Anke Westphal a „szigorú, szép és hallgatag” jelzőkkel indítja A torinói ló kritikáját, ugyanakkor elismeri, hogy igazi kihívás a nézőknek. A Der Tagesspiegel hasábjain Gregor Dotzauer Az utolsó lekapcsolja a villanyt című írásában kifejti, hogy Tarr miért „lovagoltatja” a halálba a saját maga által megteremtett formanyelvet, ám kiemeli, hogy a mű fordított teremtéstörténetként működik, melynek okozója maga az ember. A Die Welt szerzője, Andreas Rosenfelder Egy ló, nem western című írásában elmorfondírozik azon, hogy vajon a Berlinale miért későn vetítette le a napilapoknak a versenyprogram leghosszabb filmjét, hozzátéve, hogy ha valaki emlékszik a Sátántangóra, akkor nem lesz számára sokkoló A torinói ló sem. A Süddeutsche Zeitung kritikusa, Susan Vahabzedah kifejti, hogy a tisztán strukturált képek morbid szépségükben egyszerűen az egzisztenciáról szólnak.

A vezető német kritikusok egyébként otthonosan mozognak a Tarr-életműben, az elemzések az egész pályát áttekintve beszélnek A torinói lóról.

Ami biztos: A torinói ló Tarr legradikálisabb filmje