Más kérdés, hogy Kurtág György szinte soha nem jön szembe semmilyen folyosón, nem viszi vállán a nemzet zeneszerzője címet, úgy él köztünk, hogy nem él köztünk, elég neki a maga baja. Köszönthetjük, de nem hiszem, hogy valaha is a köszöntésünkre vágyott volna, nem is illendő talán, amit most történik. Kurtág tanár, akkor is tanít, ha komponál, akkor is azt magyarázza, hogy a forma a lényeg, hogy kizárólag C hangokból is tökéletes zeneművet lehet összerakni, hogy fél percbe belefér egy egész világ, hogy általában a figyelés, a hang megértése vagy legalább meghallása a legfontosabb. Mit köszöntgetjük, ha nem hallgatunk rá? Mióta veregeti a diák a tanár vállát?

De jól van így is. A világ kiválaszt olyan embereket, akikre fölnéz, akiknek hisz, de akiket eszében sincs követni. Túl nehéz, túl fáradságos az ő ösvényük. Nem tudják megváltoztatni az életet, de a különállásukkal, elszigeteltségükkel, derűs magányukkal folyton figyelmeztetnek: van másik út. Mert nem az a baj, ha eltévedünk, hanem ha elfelejtjük, hová akartunk menni.