Igaz, nemcsak az élethossza, küldetése, küzdelmei és művének a nemzettudatra nehezedő súlya is a nagy költőkéhez hasonló.

Amúgy nem viselkedett váteszként. Csoportot nem szervezett, vezér nem akart lenni, csoporttag még kevésbé, talán ez a baj vele mindmáig. Külön utakon járt mindig, tehát zúdultak rá a konfliktusok. Már-már pátoszosan nevetséges, hogy egy mostanság esedékes árverésen, ahol a szocreál műveket aukcionálják kárörvendve, két korai rézkarcát ajánlják kalapács alá. Nem veszik tudomásul, hogy A gyöngyösi húsüzem építkezésén ugyanazok az érdes foltrendszerek és kemény szerkezetességek feszülnek egymásnak ötvenkilencben, hogy a Kombájn a hevesi járásban lapon ugyanaz a konstrukció és tiszta tekintetű férfi él, kerül bonyolult viszonyba, mint a későbbi festői grafikákon és rajzos festményeken.

Mindezt fél évszázada sem akarták észrevenni. Kondort, a kötelező-rutinszerű akkori képzőművészeti idiómát negligáló, a középkor és a magyar avantgárd hagyományain merőben új stílust teremtő fiatal tehetséget először ízlésalapon utasították el. A talentumát, a képességeit vonták kétségbe –talán azért, mert nem jutott el a tudatokig, hogy a gondolati tartalmassággal van bajuk zsüroroknak, művésztársaknak, kritikusoknak. A gondolatiság nem volt akkortájt, a hatvanas években kívánalom a magyar festészetben és grafikában, talán ez volt a szerencséje és szerencsétlensége. Szerencséje, mert évtizedekig nem derült ki, hogy diplomamunkának indult, utána még sokáig gyarapított Dózsa-ciklusa, ez az archaizmusból épült modern-megrendítő rézkarcsorozat az ötvenhatot megélt Magyarország, az ötvenhat előtti évtizedeket átélt Magyarország grafikai sommázata. Emiatt hát nem támadták, de – ez volt a tragikus sorsa – néhány költő és művészettörténész baráton kívül nem is volt biztató, értő közege.

Kondor nem volt ellenzéki, annak ellenére, hogy hivatalok, zsűrik és értetlen megrendelők próbálták ellenféllé vadítani. Az ő művészete, tomboló grafikája, kíméletlenséget hirtelen harmóniákba oldó képei és mélyről szakadó lélegzetet felszabadító murálisai a nagy művek magasságában és mélységében tiltakoztak, átkozódtak, rendültek meg és kiáltottak szeretetért. Mindez pedig nemcsak a szakma és a szakpolitika számára volt úgyszólván végig zavaró, nem tudott vele mit kezdeni az ébredező, szerveződő, erőre kapó magyar avantgárd sem.

Mintha ma, az évfordulón is itt tartanánk. A Kondor-életmű ma is gondolati, de nem eléggé értékromboló. Egész életművével támadta, zilálta és félresöpörte a konvenciókat, de nem volt avantgárd, tehát avantgárd utáni sem. Esetleges emlékkiállítások ellenére csend van körülötte, de nem baj. Az életművet őrzik a múzeumok és a büszke magángyűjtemények.

Műveit majd újra és újra fölfedezzük, mint a klasszikusok nagy verseit.