Köztük a nagyszebeni ifj. Neuhausernek Vásár Erdélyországban I. című litográfia nagytotálját. A három papírból összeragasztott, így másfél méteres fríz oly jóleső természetességgel vonultat fel cilinderes uracsot, katrincás román leányt, süveges pópát és nagykalapos rabbit (és oly meggyőző színvonalon!), mintha Kazinczy tíz évvel korábbi szigorú szavait illusztrálná. Ez utóbbiak, egy nyolcszáznyolcas Kazinczyidézet a katalógusban olvasható. „Mindazok, akik itt születtek vagy többéves itt-tartózkodással, birtokkal vagy hivatali szolgálattal a nemzet tagjaivá lettek, hazafiak, magyarok. E két megnevezés szinonima.”

Ennyit az aktualitásról. A katalógus azonban itt sem, máshol sem aktuálröpirat. Terjedelmére hatalmas kézikönyv, tartalmára nézve súlyos tanulmánykötet, igazi tudományos esemény. Tizenhárom szerzője sorra veszi a címbe emelt nemzet és művészet kialakulásának, alakulásának történetét és lényegét az első világháborúig kiterjesztett tizenkilencedik században, pontosabban az előbbi értelmezését az utóbbi tükrében, az utóbbi segítségével és apropóján.

Kezdi – mint már szó volt róla – a nemzeti művészet kialakulásánál, végzi Mednyánszky és Vaszary első világháborús mesterjelentéseivel, de egyetlen írása sem egyrétegű művészettörténet, valamennyi a történelemig, a történelmi tudatig ás. A nemzeti dicsőséget taglaló alfejezet kitér arra, hogy Than Kun László és Habsburg Rudolf kézfogásának a tablójára nem csak a büszke aulikusságot és a dacos nemzeti önsajnálatot festette rá, ott van a pompás látnivalókat kínáló képen a dualizmusban nemkívánatos csehek látványos leminősítése is. A nemzeti jelleg kialakulásához kikutatták, hogy seregnyi hőshalál forrása az osztrák Fügernek egy Germanicus halála című műve (vázlatát a bécsi Belvederéből kölcsönözték), sőt azt is, hogy a nagy nemzeti drámák képei miként hatnak inkább privát-emberi, semmint közösségi érzelmekkel.

A betyár, a csikós, a puszta közhelyei külföldön születtek, csak aztán vette magára a hazai tudat, a festészet pedig, ellentétben az irodalommal, csak témát látott és sikersztereotípiákat szállított a nép felé fordulva. Nem időszerűsít és nem tör publicisztikai sikerekre ez a kiállítás és a katalógusa, ezt ismételni kell. Hogy feltárt tényei lépten-nyomon érzékeny felületet érnek, arról nem ő tehet. Ezek a tanulmányok és illusztrációik tiszteletre méltó tárgyszerűséggel – a hivatáshoz méltó tárgyszerűséggel – taglalják az errefelé hangulatot keltő, normális kultúrák normális körülményei között csupán izgalmas és tanulságos tényeket.

A kiállításnak, magának a látványsornak talán egyetlen hátránya ez a szikár következetesség. Mert a hatalmas vállalkozás – lássuk be – helyenként fárasztó. A pompás-méltóságteljes kezdet, majd a népismeret tűzijátéka után, a fent említett sok hőshalál sok diagonálisa már monoton. A törekvő, de legfeljebb dokumentumértékű művek szükségszerűen nagy számát (Orlai, Heinrich, Szemlér, de akár a pályakezdő Lotz) ritkán feledteti olyan telitalálat, mint Izsó Holtrészeg parasztja. Ismétlésként hatnak az utolsó forduló újabb, hatalmas várpanorámái.

Nehéz ügy ez, a szakmai gondolatmenet értelemszerűen diktál, de a kiállítás a közönségé. Hogy a két érdeket miként kellene összeegyeztetni, hogyan lehet a szellemi izgalmakat izgalmas látvánnyá szervezni, arra nincsen recept. Tény, hogy az utolsó szekció pompája, a Fényes – Fényes – Csók – Jávor –Csók-képsor igazi kiállításélmény, és némiképp az előzmények kritikája.

Ferenczy Pásztorlánykája, Donát Kazinczy-portréja és Csokonai sokgombos márványbüsztje ugyancsak Ferenczytől