Mindent vissza?
Nefertiti, Ehnaton fáraó feleségének mészkő mellszobrát 1912-ben találta meg egy német expedíció Egyiptom déli részén. A régészek aztán elosztották a leleteket: az egyiptomiak ezeket a tárgyakat a németeknek adták, így a szobor jogosan van Berlinben – hangsúlyozzák a németek. Az egyiptomi főrégész, Zahi Hawass szerint viszont a mellszobor csalással került Németországba, mivel a németek a jelentéktelen felfedezésként tüntették fel a leletet. Az egyiptomi kormány már a múlt század húszas éveiben visszakövetelte a művet – mindeddig sikertelenül. De nem mondtak le a rosette-i kő (British Múzeum), a denderai zodiákus (Louvre), Heminiu szobra (Németország), Hórusz ezüstszobra (Japán) és III. Ramszesz szarkofágja (Louvre) tulajdonjogáról sem.
Etiópia ellenben visszakapott egy obeliszket. A mintegy 1700 éves, 160 tonnás alkotást Mussolini megszálló csapatai hurcolták el még 1937-ben; a Rómában épülő új negyed központjában állították volna fel, de végül az afrikai gyarmatokért felelős fasiszta minisztérium elé került. A háború után az etióp kormány visszakövetelte az oszlopot: Róma 1947-ben, 1956-ban és 1997-ben is megállapodást írt alá a kincs visszaadásáról, de a tárgyalások csak 2003-ban vezettek sikerre. Az obeliszk végül 2005-ben került vissza az Addisz-Abebától 800 km-re északra fekvő Akszúmba.
Ami Etiópiát illeti, ott a briteknek is volna tennivalójuk: arany kegytárgyakat és vallásos szövegeket tartalmazó kéziratokat vittek el a brit győzelemmel végződött 1868-as maqdalai csata után. A rablott tárgyak a British Museumban, a windsori kastély királyi könyvtárában és a Victoria and Albert Museumban találhatók. Az etiópok híres szent könyve, a Kebra Nagast (Királyok dicsősége) két példányát a British Museumban őrzik. Az elrabolt több száz műkincs értéke mintegy hárommilliárd font.
Oroszország is ragaszkodik a második világháború alatt szerzett „hadizsákmányához”. Odakerült a Schliemann német amatőr régész által feltárt híres trójai aranykincs is, amelyet 1945-ben, Berlin elfoglalása után vettek birtokba a szovjet csapatok. 1993-ban derült ki, hogy a kincs repülőn érkezett Moszkvába, számtalan értékes festmény társaságában. Az elmúlt évtizedekben a német kormány többször tett kísérletet műkincsei visszaszerzésére, eredménytelenül. Igaz, ezen az alapon az athéni kormány is magának követelhetné a felbecsülhetetlen értékű aranytárgyakat, vagy éppen a törökök, hiszen a kincs lelőhelye ma török terület.
Háborúk azóta is folyamatosan ritkítják a gyűjteményeket. Az afgán és az iraki háború idején ezerszámra tűntek el műtárgyak a múzeumokból, sőt ez a veszély a napokban a kairói utcai zavargások idején is felmerült. Afganisztánban az UNESCO finanszírozza ugyan némely lelőhely őrzését, ám a történelmi jelentőségű helyszínek többségét semmi sem védi a fosztogatóktól. Különösen nehezen gátolható a fosztogatás vidéken. 2009 elején mégis visszakerült a Kabuli Nemzeti Múzeumba kétezer olyan tárgy, amelyeket az elmúlt hat évben csempészektől foglaltak le brit kikötőkben.
A britek régi adóssága az Elgin-márványok ügye: ezek az athéni Akropolisz épületeinek azon, márványból készült szobrai és domborművei, amelyeket 1801–1812 között Lord Elgin vásárolt meg a Görögországban akkor uralkodó törököktől. A műkincseket Londonba szállította, majd eladta a brit kormánynak, hogy aztán ajándék formájában a British Museumba kerüljenek. Ma mindkét országban nemzeti és kulturális ügyként kezelik sorsukat: a görögök visszakövetelik a jogos tulajdonukat, a britek viszont abból indulnak ki, hogy a kincsek árát kifizették.
Mi magyarok is követeltünk kincseket. A leghíresebb eset a második világháború végén a Szovjetunióba került műkincseké (köztük a sárospataki református könyvtáré), de különleges helyzetet teremtett a magyar gyűjtemények számára a rendszerváltás is. Szücs Györgytől, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesétől tudjuk, hogy ha hivatalos formában nem is, de felmerült, hogy a mai Szlovákia területén született művészek alkotásait – például Szinyei Merse Pál festményeit – szolgáltassa vissza Magyarország. Ha ezt a logikát követjük, a hazai szárnyasoltás-kollekciót Romániának kellene visszaadni, mert a művek Erdélyből származnak.
Ilyen ötlet azonban nem vetődött fel. Érdekes helyzet viszont, hogy az első világháború előtt a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből értékes darabokat helyezett letétbe Nagyváradon, Aradon, Kolozsváron, illetve Marosvásárhelyen. Szücs György szerint ezeknek a sorsát a második világháború után született egyezmény rendezi, így a festmények a helyükön maradnak. Legfeljebb kérhetjük, hogy ne a raktárakban porosodjanak.
