Langyosan kezdődött a Berlinale
Egyrészt szó szerint értendő ez, hiszen a tavalyi húszcentis jégrétegnek nyoma sincs, minden tiszta és száraz, köszönhetően az átlagnál tizenöt fokkal melegebb időjárásnak. Másrészt a fesztivál intendánsának, Dieter Kosslicknak a vakmerősége okolható a langyosságért, az tehát, hogy az idei versenyt elsősorban a fiatalokra, kezdőkre és ismeretlen tehetségekre hegyezi ki – és ez eddig igen vegyes eredménnyel járt. Magyarán: sokkolóan gyenge művek is versenyeznek az Arany Medvéért. Ilyen volt az argentin Paula Martkovich El Premio (A díj) című drámája, mely klasszikus „köldöknézés”. A kritikusok szempontjából elég hálás kis mozi volt a német Ulrich Köhler Schlafkrankheit (Alvászavar) című műve, melyben a misszionárius orvos nem bírja elhagyni Afrikát, így végül vízilóvá változik. De azért ha az ember a teljes szelekciót nézi, számos gyöngyszemmel is találkozhat.
A versenyprogram első műve, az elsőfilmes JC Chandor rendezte Margin Call igazi sötét lónak ígérkezett.
A New York-i tőzsde ellentmondásos világát bemutatni törekvő film egyetlen, krízisekkel teli éjszaka történetével igyekszik megoldani a feladatot, és lássuk be, ez jobban sikerült neki, mint a nemrég a hazai mozikban is játszott Tőzsdecápák második részében Oliver Stone-nak. Mindenesetre a remek szereposztás segít a dolgon: Kevin Spacey, Demi Moore, Paul Bettany, Zach Quinto, Simon Baker és Jeremy Irons mind erős aktor, aki totálisan üres és lélektelen figurát hoz a vásznon – ha ez volt az alkotói cél, akkor sikerről is lehet beszélni.
A versenyből eddig egészen kimagaslik a neves színész,Ralph Fiennes első rendezése, a Coriolanus. A színészből rendezővé előlépő sztárok esetében sosem árt némi gyanú és szkepticizmus, de Fiennesért nem kell tovább aggódni. Elképesztően jól bánik az alapanyaggal, ami nem véletlen: amióta 2000-ben színpadon eljátszotta a figurát, saját bevallása szerint megszállottjává vált. El is hisszük neki, a filmváltozat (egyébként ez az első mozgóképes adaptáció) ugyanis rendkívül izgalmasra sikerült. Az eredeti Shakespeare-szöveget meghagyva (bár a színmű mintegy harminc százalékát kihúzták), korhű környezetbe helyezték a cselekményt –ami ijesztően aktuálissá tette a művet. Elég hosszú azoknak a „politikusoknak” a sora, akik a mai kor Coriolanusai lehetnének. Mivel az egész művet Szerbiában forgatták, még egyfajta „káeurópai” atmoszféra is átszövi – így számunkra még inkább hátborzongató a mű. Fiennes meg a legjobb színészre bízta a címszerepet: saját magára. Egyértelműen ott a helye Laurence Olivier és Richard Burton legendás Coriolanus-alakításai mellett. A rendezvény Panoráma szekciójában számos remek film közül lehet választani. Több szempontból is rendhagyófilm azElit halálosztókmásodik része. Az első rész három évvel ezelőtt Arany Medvét nyert. Nyersesége, erőszakossága átütő erővel mutatta be a Rio de Janiero utcáin tevékenykedő elit rendőrök kegyetlen módszereit, de sokan politikai döntésnek tartották a film elismerését. Nos, itt a második rész, az alkotók pedig most feljebb léptek egy szinttel. A korrupt rendőrök és a jobboldali politikusok összefonódásait igyekeznek felvázolni, ám meglepő módon a film most teljesen mentes az erőszak képi ábrázolásától. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a világ egyik legfontosabb fesztiválja bemutatott egy olyan művet, melynek a címe 2.-re végződik.
Már most bizton kijelenthető: a 61. Berlinale filmtörténetet írt, mostantól ugyanis a 3D hivatalosan is művészi eszközzé vált több auteur kezében. A legizgalmasabb munka egyértelműen Wim Wendersé: Pina címmel forgatott táncfilmet a 2009-ben elhunyt német koreográfus, Pina Bausch művészetéről. A koncepció szerint a Tanztheater Wuppertal Pina Bausch társulatával újratáncoltatja a legfontosabb műveket, ezeket a kukucskáló-színpadi térből „kimenekítve” elképesztő helyszínekre viszi, a művek közötti átvezetésekben pedig a táncosok vallanak Bauschról. Az emberi és szakmai viszonyukról, valamint arról, hogy hogyan hozta ki belőlük az emberfelettit. A szavak és a tánc, testbeszéd, szexualitás, dráma, radikális és szürreális modern koreográfia – tehát a Bausch-világ a színpadon is felkavaró, de a vászonra tömörítve egészen elképesztő hatású. A 3D pedig „meghosszabbítja” az élményt: a játékhelyet és a táncos testét is az arcunk elé varázsolja. Egyszóval Wenders megvalósította a 3D mozgóképes-művészeti alkalmazását, nem egyszerű látványeszközként használta, mint a szórakoztatóiparban, hanem alapvető képalkotói elemként. Wenders már a Buena Vista Social Clubbal bizonyította, hogy rendkívüli képessége van a művészábrázoláshoz, most pedig újfent bizonyította, hogy még nem szabad őt leírni: ezzel a filmmel ismét felírta magát az európai film legjobbjai közé. Még Angela Merkel is állva tapsolt a versenyen kívül bemutatott mű gálavetítésének végén. Bizonyítva mellesleg azt is, hogy a művészet és a kultúra itt fontos nemzeti ügy.
A király győztes dadogása
A British Academy of Film and Television Arts idei díjkiosztóján – a várakozásnak megfelelően – A király beszéde című független brit film alkotóit hívták ki legtöbbször, azaz hétszer a pódiumra.
A hazai szakma kicsit mohónak is tűnt, hiszen mind a Legjobb film, mind a Legjobb brit film elsőségét a Tom Hooper rendezte remekmű nyerte el. Magától értetődően Colin Firth kapta a Legjobb férfi színész, Helena Bonham Carter és Geoffrey Rush pedig a Legjobb epizódszereplő elismerését. Nagyon megérdemeltnek tűnt David Seidler elismerése a Legjobb eredeti forgatókönyvért: ő ugyanis harminc évvel ezelőtt kért engedélyt – és részesült elutasításban – az anyakirálynőtől, hogy megfilmesíthesse, miként lett úrrá a dadogásán 1952-ben mindössze 57 éves korában elhunyt férje. A díjkiosztó különlegessége, hogy hetedik nekifutásra végre elégtételt kapott a Harry Potter franchise is. Nem véletlen, hogy a Filmvilághoz való kimagasló brit hozzájárulás díjának átadására népes csoport vonult ki a dobogóra, élén a regények szerzőjével, J. K. Rowlinggal. (R. Hahn Veronika, London)
