A legegyszerűbb persze a librettóra fogni a dolgot: óriási ötlet napi politikai eseményekről operát írni, de meddig tart egy ötlet? John Adams 1982-ben kezdett el foglakozni a gondolattal, hogy megzenésíti az elnök kínai útját, 1987-ben mutatták be a darabot, amikor a színpadra küldött politikusok eredetijének többsége még élt. A nagy kormányos már régen halott volt, de amúgy sem valószínű, hogy különösebben érdeklődött volna a bemutató sikere iránt.

Nem lehet azt mondani, hogy nem jó ötlet, gyorsan ki is teszem a karikába zárt R betűt, ha valaki operát kíván írni az Orbán–Gyurcsány-tévévitáról, hozzám kell fordulnia a librettóért. Mindenesetre az volna a logikus, ha egy ilyen ötletelős opera szépen elhalna. Már az is logikus volna, ha nem lenne meglepően hoszszú, három derekas felvonás, hanem csak megjönne Nixon, beszélgetne Maóval, megvacsorázna és hazarepülne. John Adams azonban módfelett komolyan vette a témát, annak ellenére, hogy semmiféle személyes konfliktus, szerelmi szál, párbaj, csók, ármány nincs a darabban, körülbelül az történik, ami valóban történt, és ez, persze, operai szempontból dögunalom. Történelmi szempontból nyilván nem az, a két ország együtt az emberiség lélekszámának, atomfegyverkészletének, a szárazföld területének jelentős hányadát tudhatja magáénak, de mit ér egy egész világ Tosca csókjához képest?

Sajnos nem tudok rá válaszolni. Pedig szép rendezés, szép közvetítés, ugyanaz az ember felelős mindkettőért, Peter Sellars. Hosszan mutatják közeliben a kóristák arcát, közben kattog Adams gondosan kidolgozott, érzelemmentes, de nem kifejezéstelen zenéje. Minden komoly és megfontolt, kivéve az egyetlen ma is élő szereplőt, Kissingert, ő inkább komikus. Még elszontyolodva látom, hogy az elnöki gép függőlegesen landol és átlátni rajta, mögötte ott vannak a díszletfal festett fái, a Nixont éneklő James Maddalena kellemesen jelentéktelen hangú, inkább bemondó, mint operaénekes, aztán szégyen az alvás, de hasznos. Ha mégis történt valami fontos, akár 1972-ben, akár 2011-ben, elnézést kérek, én föltettem a vaskalapot, és otthon vigasztalódtam egy másik történettel. Ebben is egy amerikai utazik a Távol-Keletre, de van benne szerelmi szál, mondhatni: más sincs benne. A Metropolitan tavalyelőtti Pillangókisasszony-előadása, DVD-n kiadva.

Hiába tűnik időpocsékolásnak az ismétlés, most sokkal jobban tetszik az előadás, mint annak idején a MüPában, a közvetítéskor. Anthony Minghella rendezte az eredetit, még Londonban, aztán átvitték a produkciót New Yorkba, jó zenekarhoz, sztárénekesekhez, és megél itt is. Színház, és nem film, ami nem kellene, hogy meglepő legyen, hiszen Anthony Minghella drámaíróként kezdte a pályát, csak egy filmes megoldás tűnik föl, amikor a második felvonás bevezetőjekor eltünteti a tolható fal mögött Pinkertont Butterfly mellől. Még itt, ebben a felvonásban érezhető egy kis zavar, ahogy a címszereplő Patricia Racette kínlódik a kislánykodással, a közeli képeken az arcjátéka, az erőltetett naiv hang kissé zavarba hozza a nézőt, de lehetséges, hogy ez a közvetítés vesztesége, a huszadik sorból nézve ezzel sem volna semmi baj. Minghella nem találja újra föl a Pillangókisaszszonyt, csak még hozzáteszi vagy inkább aláhúzza a kultúrák találkozása problémát, a kisfi út bábuként, három feketébe öltözött bábozóval viszi a színre. Sokkal fontosabb ennél, hogy nincs sok berendezési tárgy, színes fényekben, keleti környezetben minden a szereplőkre és a hangokra van bízva, és nem véletlenül Met a Met, Racette-en kívül jut szombat délutánra egy Marcello Giordani és egy Dwayne Croft, a zenekar pedig még a régebbi saját előadásokhoz viszonyítva is remekel. Aki nem akar a hatása alá kerülni, csak egyet tehet: ne nézze.