Táncos lóistenek közt szürke pszichiáter
Ez az erény azonban még nem művészi érték, inkább csak ismeretterjesztői érdem. Nagyjából anynyit ér, mint a fenti mondat, a darab közlendőjének végsőkig leegyszerűsített lényegét foglalja magába.
Valójában Peter Shaffer műve sem tesz sokkal többet. Alkalmas ötlet ügyes feldolgozásával, profi dramaturgiával illusztrálja az önmagában vékonyka gondolatot. Nem elmélyíti, elemzi, tragikus lényegét kutatja, hanem látványosan felöltözteti, trükkösen illusztrálja. Kétféleképpen is látványos darab az Equus. Szó szerint is az, mivel módot ad a lovak – lóistenek – táncos megjelenítésére, egyáltalán a színpadi lehetőségek sokféle kihasználására, és átvitt értelemben is, amennyiben két ellentétes karakterben egyaránt bravúros színészi alakítás lehetőségét rejti magában, méghozzá egy nagymester és egy pályakezdő tehetség számára. 1980-ban a Pesti Színházban Kapás Dezső rendezésében Darvas Iván és Gálffi László ki is használta maradéktalanul az alkalmat, parádés színházat teremtve, és azzal el is fedve a kissé lapos tartalmat. Darvas Iván virtuóz színészt alakított, aki egy jelentékeny, érdekes egyéniség fontos gondjait, nagy drámáját játssza, Gálffi László meg a pubertáskori érzékenység, lelki törékenység finom rajzával jelezte egy sokra hivatott ifjú aktor érkezését, aki a kamaszérzékenység minden színét elő tudja hozni magából.
Rátóti Zoltán, immár kaposvári színigazgató, egy vidéki egészségügyi intézmény rutinba belefáradt, megkopott lelkű alkalmazottját igaz szürkeséggel és kevés eredeti színészi gondolattal játssza. A rendező is unhatta, mert úgy intézte, hogy egyik legfontosabb monológja közben a bírónőt alakító Pápai Erika látványosan kellesse magát, ám a magával elfoglalt lélekgyógyász észre se vegye a csábos domborítást. Így még mulyának is látszik a figura, holott ez végképp idegen tőle. A lovak iránti szenvedélytől sújtott betegét az ugyancsak a kaposvári színészistállóból érkezett Fándly Csaba viszont erős személyiségű kiskamaszként mutatja be, hatalmas energiával lép a színre, durcás duzzogása lehengerli az enervált orvost. Ennél több azonban nem jön ki izgalmasnak induló párharcukból. A fiú lelki betegségéért felelősséget érző és ösztönösen elhárító szülők közül a doktriner ateista, együgyűen felvilágosult apát Török András megszokható külsődlegességgel adja, Varga Mária viszont a bigottan vallásos anyát vidéki tanítónőből elnyúzott mosónővé változtatja. Bátyai Éva a fiút elcsábítani akaró, s ezzel a rémtettet önkéntelenül kiváltó lovászlányt merész, szabad egyéniség helyett köznapi szép kislánynak mutatja. Az istálló tulajdonosának kis szerepében Rázga Miklóst pedig csak azért venni észre, mert ő meg Pécsett lett éppen a napokban színigazgató.
Funtek Frigyest, aki már Szegeden is megrendezte ezt a darabot 2002-ben, valószínűleg a látványos külsőségek kötötték le inkább, mintsem a darabból kibányászható valóban fontos életproblémák. A Kisfaludy Teremben négyszögletes, semleges, szinte üres játéktér fordul csúcsával a nézők felé (díszlet- és jelmezfelelős Csík György). Két oldalát átjárható fehér textilfalak határolják, a sarokban szalmabálákból képzett ülő-fekvő alkalmatosság jelzi az istállót, egy fehér fotel meg a rendelőt. A jelenésükre váró színészek a szerző kívánalma szerint kétoldalt ülnek, szinte belesimulva a nézők első sorába, ám ebben az előadásban semmi sem utal arra, hogy ennek bármi tartalmi jelentése volna. Mindössze a színrelépéseket teszi egyszerűbbé.
A lovakat művészien preparált videók (Kiss Sándor) és táncosok képviselik, akik a rugalmas falakon át érkezve, Monet Robier koreográfiájára, Timon Nicolas zenéjére, Demcsák Ottóval az élükön a színészi játéktól stílusban erősen eltérő, hangulatában attól idegen mozgásvilágot hoznak színre. Ez a lóvilág önálló életet él, talán mert egy másik színházi kultúrából jött.
