A gyakorlatban, az ötödik felvonásához érkezett Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja (Deszka) színpadain viszont köszöni szépen, de jól elvan a műfaj. Egyáltalán nem úgy fest, mintha el akarna esni, ki akarna múlni a csatazajban. És a szerzők is elég virgoncnak tűntek Debrecenben.

A drámáról szóló egyik kerekasztalbeszélgetés ott kezdődött, ahol Csak a regény? című konferencia végződött. Se a novella, se a líra, se a dráma nem túl népszerű műfaj manapság. Az igényesebb olvasó csak akkor hajlandó a szerző más műveit is figyelembe venni, ha az illető sikeres regényíró, állítja fel a diagnózist Szörényi László irodalomtörténész. Vagyis könyvben kiadott drámának szinte esélye sincs. Pedig a görögöknél katonai szolgálatra sem alkalmazták azt, aki nem tudta Homéroszt. Innen pedig már csak egy lépés a katonai hasonlat. Így vagy úgy tehát, de az irodalomban többnyire a dráma játssza az előőrs szerepét: hol kísérleti terep, hol a hősi halál színhelye.

Elvileg arról szólna a beszélgetés, hogy szépirodalom-e dráma, de a Csokonai Színház balett-termében összegyűlő hallgatóság abban szinte egyöntetűen egyetért, hogy ez nem is lehet kérdés. Az irodalomtörténészek és a szakma mégsem hajlandó figyelembe venni az életmű megítélésénél a kortárs drámát, hangzik el. Pedig a klasszicizmus még a műfaji rangsor tetejére emelte, a romantika idején már a nemzeti tragédiát kérték számon a szerzőkön, magyarázza Spiró György. Így történhetett, hogy akik élő, eleven színházat hoztak létre, azok csakhamar kívül rekedtek a kánonon. Nem számítottak írónak, csak színpadi szerzőnek. A mese- vagy vígjátékot, mivel nem felelt meg a nemzeti tragédiaigénynek, nem vették figyelembe, míg a súlyos, nehézkes, előadásra is alkalmatlan tragédia viszont a kánon dísze lehetett. Ezért is van, hogy aki ma előadható, frivol, szatirikus, könnyűnek látszó darabot ír, arra nem telepszik rá az irodalomtörténet. El se tudja olvasni. Vagyis: szabad lehet. Azt ír és mutat be, amit és ahogy akar. Ez a mi szerencsénk, zárja gondolatmenetét Spiró. És a közönségé is, amely szorgalmasan ingázik stúdió és nagyszínpad, kamaraszínház és színészbüfé között. Az érdeklődés, a kíváncsiság szinte tapintható, és ezt meg is hálálja a kortárs szerző: húsba vágó témákhoz szól hozzá, és a maga összekacsintó, frivol módján kiprovokálja, hogy nekünk is legyen véleményünk. Például a cigányokról. Pintér Béla Szutyok című előadására még a távoli páholyokba is felkapaszkodnak az érdeklődők, pedig onnan (mivel a nézőtér a színpadra került) elég nehéz követni az eseményeket. A Grecsó Krisztián által továbbírt Tersánszky-darabbal már nem is próbálkozom. Pedig felbukkan itt minden: előítélet, gárda, lopás, örökbefogadás. És minden borzongatóan aktuális, főként a dráma nagyítója alatt. De azt is örömmel állapíthatjuk meg, hogy a ’97-ben írt Portugál ma ugyanolyan friss (bár a kaposváriak előadásában kissé szálkásabb és kevésbé költői), miközben Horváth Péter prózamusicalje alól kifutott az idő. A Kerti mulatság egykor formabontó, izgalmas paródia lehetett, ma már inkább csak szómágia, elnehezült blöff. Pedig az egri társulat alaposan megküzd az érdeklődésünkért, de az alapanyagot még ők sem tudják legyőzni. Lubickol viszont a költészetben Vörös István Ördögszáj című darabja. Igazolva, hogy a drámáit egybegyűjtő kötet (lám, nyomtatva sem vész el minden) sokáig a Rotary Irodalmi Díjért is harcban volt.

– Az igazán jó dolgok még előttünk vannak – szögezi le Spiró, aki egyébként a fesztivál díszvendége is. Vagyis közeleg az az idő, amikor nem színpadi szerzők, nem a színházat kiérdemelt, íróként már befutott alkotók, hanem színészek írják majd a drámákat. Mégiscsak ők a szakemberek, és nem a kívülről érkező írók. Így lehetne visszaidézni a színház Shakespeare és Moliere által fémjelzett fénykorát. Egy tényező hátráltatja csupán a fordulatot: az oktatás. Hiszen a színészeket is jobbára rendezők, dramaturgok és drámaírók képzik, s nem a szakmát jól ismerő kollégák.

Ám nem csupán az oktatás, hanem a közönségen eluralkodott szemlélet is keresztbe fekszik néha az igazán érdekes, formabontó, reformáló színháznak. Ez a színházi botrányokról indított beszélgetésen derült ki, amely csakhamar kinyílt a közönség felé is, és már a színjátszás aktuális állapotát vette számba. Kiderült, nem is annyira a trágárság, meztelenség vagy épp a politikum jelenti a legnagyobb botrányt, hanem az unalmas, a „megúszást” szolgáló előadás. Ennél nagyobb botrány nem létezik.

Kár, hogy a nézők leginkább a trágárság miatt hagyják el a nézőteret, és nem esztétikai ítéletüket fejezik ki így. Létezik ugyanis egy csökött, polgárinak mondott, ám inkább maradi és nagyon lusta szemlélet, amely nem az eleven színházat szereti. Nem engedi, hogy kimenjen a néző, izegjen-mozogjon. Az effajta szemléletben nevelkedett néző még nevetni is csak akkor mer, ha a szomszédját is röhögni látja. A trágárság miatti felháborodást (ami az utóbbi évek botrányainak zömét keltette) is ez a szemlélet szüli meg. Eszerint a színpadon megjelenő emberek a közönség képviseletében lépnek fel, az ő kultúrájukat is hordozzák. Régente ideák és minták voltak, vagyis nem használhattak elfogadhatatlan szavakat. A felfelé való azonosulás kizárta a trágárságot. Most viszont átmeneti korszakot élünk, mikor is a mintanélküliség terjed. Amíg Kállai Ferenc szájából elképzelhetetlen volt a trágárság, addig Csányi Sándortól már a túl „sima” beszéd tűnik annak. A politikum is erősen szavakhoz kötött, hangsúlyozta VargaMátyás, a pannonhalmi apátság kulturális igazgatója. Bizonyos szavak ugyanis nagyon terheltek, jelentésüktől még a színpadon sem lehet megszabadulni. Használatuk néha odáig vezet, hogy maga a dialógus is megszűnik, holott minden dráma lényege épp a közönséggel való folyamatos párbeszéd.

Kár, hogy a nézők leginkább a trágárság miatt hagyják el a nézőteret (beszélgetés a Deszka Fesztiválon)