Életének nyolc és fél évéről számol be meglehetős szakértelemmel a most 24 éves hölgy, aki Wolfgang Priklopil pinceodújában serdült fel. Az, hogy elrablását túlélte és kiszabadult, több mint csoda.

Amikor megszületett, anyja 38 éves volt, két felnőtt lány mögé érkezett harmadiknak. Apja kedvelte az italt és a magyarországi csavargásokat. Aztán elköltözött bécsi külvárosi panellakásukból. A pufók Natascha harcolt varrónő anyjával, küzdött tanáraival, s élte a durcás tinédzserlányok szokványos életét. S nyilván nem sejthette, hogy ő lesz az évtized legnagyobb visszhangot kiváltó gyermekrablási ügyének áldozata és főszereplője.

A tízéves kislányt a 35 éves Wolfgang Priklopil híradástechnikus 1998. március 2-án rabolta el, méghozzá úgy, hogy fényes nappal derékon ragadta a furgonja mellett. „Egyetlen mozdulattal történt – írja Kampusch –, mintha közösen tanultuk volna be, hogyan hajtsuk végre az előírt mozdulatokat: a rettenet koreográfiáját.”

Az énregényben egy minden apróságot megfigyelő, rémült tinédzser áll szemben a kiszámíthatatlan pszichopatával, Hitler Mein Kampfjának rajongójával. Aki arra készül, hogy kitörli a gyerek emlékezetéből a szüleit, a családját. Ennek érdekében veri, megalázza a gyereket, évek múltával keményen dolgoztatja, s magával viszi az ágyába is. Mindvégig tudatosítja, ha egyetlen lépést tesz a szabadulás irányába, nyomban megöli. Nincs már családod, mondja a súlyosan beteg ember. „Én vagyok az apád, az anyád, a nagyid és a nővéreid. Most minden én vagyok számodra. Nincs többé múltad. Hozzám tartozol. Én teremtettelek.”

A pokoli évek lassú folyását ismertető lány tettesnek nevezi Priklopilt, s nem feledkezik el arról sem, hogy megemlékezzen a harmonikusabb pillanatokról, amelyek percei a durva bántalmazások árnyékában peregnek. A lány akkor is állandó veszélyben van, amikor „a tettes” nincs mellette. Ha valami történne Priklopillal, a külvilágtól elzárva a biztos halál várt volna rá. A fogoly a tizennyolcadik születésnapján, 2006-ban határozza el a szökést. Többször belekezd, de nincs hozzá kellő lelkiereje. A szökés kudarcától való félelem is bénítja. A hajdan duci kislány ekkor már csontsovány és negyvenkilós. De még mindig csak félmeztelenül és bugyi nélkül járhat a lakásban (Priklopil arra is gondolt, így eleve meg sem próbálja a szökést).

A szabadulás perceit úgy várjuk, akár egy regény megoldását.

– Kérem, segítsenek! – kiáltotta 2006. augusztus 23-án a lány, miután kisurrant Priklopil kertjén át az utcára a Bécshez közeli kisvárosi fogságából. – Szükségem van egy mobilra, hogy felhívjam a rendőrséget! Kérem!

– Sajnos nincs nálam a telefonom – felelte az első megszólított ember. Egy másik környékbeli fölháborodott azon, hogy a lány beugrott a kertjébe. A rendőrök is fölháborodtak. Pedig szakszerűtlenségük volt a fő oka annak, hogy éveken át a sötétben tapogatóztak. A sajtó „meglepő” fejleményként tálalta a lány előkerülését. Majd elkezdődött a médiacirkusz. A részvét az évek során megkopott, a kezdetben ruhát és takarítónői munkát felkínáló „segítők” rossz néven vették, hogy Natascha a saját útját szeretné járni. Sokan nem bocsátották meg neki, hogy kilépett az áldozat szerepköréből.

Priklopil vonat elé vetette magát, a dandárparancsnokok és a politikusok a helyükön maradtak. A nyolc és fél éven át fogva tartott kislány leérettségizett. S leírta tanulságos könyvében, hogy „amit átéltem, erőt is nyújt: megéltem a fogságot a pinceodúban, kiszabadítottam magam, s nem törtem meg”.

Itt történt ez a szörnyű eset a szomszédban, nem messze tőlünk. Ne kívánjuk gyermekeinknek ezt a bölcsességet!