Amíg a vasfüggöny ellátta feladatát, az emigrációt választó vagy belekényszerült kelet-európai író azzal a paradoxonnal találta szembe magát, hogy akiknek ír, azok nem jutnak hozzá a munkáihoz, akik meg hozzájutnak, éppen azt tudják a világról, amit ő. Voltak, akik nemcsak országot vagy társadalmi rendet hagytak maguk mögött, hanem a nyelvet, mint például Cioran vagy Kundera és Andrei Makine is. Mikor a vasfüggöny küldetése lejárt, sokan örömtől mámorosan ünnepelték a szabadságot és a globalizáció áldásait, mások meg arra ébredtek, hogy a megértés határai nem ott vannak, ahol addig tudták, de megvannak. Andrei Makine íróhőse, Sutov az emigráció legendás városában, Párizsban ébred rá arra, hogy tulajdonképpen szovjet ember, csak hát mihez kezdjen ezzel a világ legszabadabb városában, egyedül – immár Szovjetunió nélkül. Franciául ír, de a nyugati civilizációt ugyanolyan sekélyesnek érzi, mint akármelyik Dosztojevszkij-hős. Hazamehet Szentpétervárra vagy Szibériába, de ott is mindenki a nyugati kacatokért töri magát. És mintha valami végérvényesen eltűnt volna a világból, ami az embereket a legsötétebb időkben, ostromban, lágerben, szegénységben megtartotta, ha normális életet vagy dicső halált nem is adott nekik, de legalább volt remény és csendes belenyugvás a változhatatlanba, esetleg megpillantott egy kis égdarabot vagy eszébe jutott egy Csehovidézet.

A mai Oroszország nem akar tudni a szovjet múltról, mert az állítólag letérítette valódi pályájáról – gondolja Sutov. Viszont a birodalom tépázottan, de megmaradt. Ám amilyen gyorsan és könyörtelenül létrejött a szovjetrendszer, ugyanolyan gyorsan árasztja el a nyugati bóvli a szovjet világ maradványait, és nem lehet tudni, mi van a látszat mögött, hogy mi forrong vagy mi sunyít a karneváli forgatag örvénye alatt. Minél többet látunk, annál kevésbé lehetünk biztosak, hogy jól látunk. Minél többet tudunk, annál kevésbé értjük, hogy mi történik valójában. A szorongásnak így lesz ismeretelméleti vonatkozása.

A regény második része egy Volszkij nevű leningrádi énekes története a blokádon, a háborún, a Gulagon, az elmegyógyintézeten keresztül az utolsó lakásig, ahonnan aztán elszállítják egy öregotthonba, ahol tulajdonképpen ismeretlenül temetik el, és az író, Sutov állít neki sírkövet, akit hellyel-közzel Makine alteregójának is tarthatunk. Volszkij története egyetlen éjszaka elmesélt, tömör, folyamatos, feszült elbeszélés, amely csak a lényegre koncentrál, nincsenek kitérők és visszacsatolások, egyenes vonalú, sima szöveg, amelybe ötven év történetét sűríti a szerző, és tulajdonképpen az egész szovjet világról ad egy átfogó, felületi képet. Nincs kommentár, meditáció vagy értelmezés, minden úgy volt, ahogy, minden azt jelenti, amit. A Gulag hetven oldalban elmesélve. De nemcsak a Gulag, és ez Makine nagyszerűsége, hogy ennek a fájdalmas, semmibe futó, gyakorlatilag névtelen életnek színtelen, sodró elmesélésébe minden stílusbravúr nélkül bele tudja szőni azt, hogy volt öröm a legsötétebb időben is, volt remény a teljes elhagyatottságban is, mert mindig van egy szemernyi emberség valakiben, leginkább ott, ahol nem is várnánk. Például a kihallgatótisztnek elered az orra vére, és azt mondja a megvert fogoly, hogy tegyen egy kis havat rá. De van folyópart, és van egy felcsendülő dal a golyózáporban. És egy pétervári mogorva, pénzsóvár taxis visszaadja a viteldíjat meg a borravalót, amikor megérti, hogy volt egy történet, amelyben az énekkar a golyózáporban adott hangversenyt…

Az az egyetlen kérdés ma már – és innen indult a gondolatmenet –, hogy Volszkij, Sutov, Makine története valójában mit jelent. Avagy miként lesz hagyományozható a huszadik század tapasztalata és persze tudása, önmagáról az emberről és az emberben lakó csodáról meg szörnyetegről, ha olyan korszak jön ránk, amely nem akar tudni, érteni, gondolkozni. Ha a korlátlan szabadság a butaság korlátlansága is. Ha már nem küldenek költőket a sarkkörön túlra a verseik miatt meghalni, ha nem is írnak a költők olyat, amiért a sarkkörön túlra küldhetnék őket – meghalni. Vagy hogy ne legyenek szem előtt. Dosztojevszkij előrevetítéseit jócskán túlteljesítette az elmúlt évszázad.

Mi jöhet még ezután?

Vagy már nem jön semmi?