– A torinói ló is a megszokott alkotócsapattal készült. Gondolom, mivel a film különleges, a munkamódszer is az.

– Ez csak úgy működik, ha mindenki hozzáadja a saját szellemiségét, érzékenységét és tehetségét. Az teremt igazi kapcsolatot köztünk, hogy az életről legbelül mindannyian ugyanazt gondoljuk, ugyanazt vesszük észre, és ugyanúgy reagálunk a világ dolgaira. A filmrendezés lényege valószínűleg az, hogy az ember nem „rendez”, hanem megteremt egy szituációt és létrehoz egy világot. A valódi feladat az, hogy mindezt úgy tegyük, hogy közben ne magunkra figyeljünk, hanem egyenrangú társakkal hozzuk létre mindezt. Ez vonatkozik mindenkire, aki részt vesz a film létrehozásában.

– Mikor döntötte el, hogy A torinói ló lesz az utolsó filmje? Nem gondolta meg azóta magát?

– Ezt 2008-ban mondtam Párizsban. De ez nem egy melankolikus vagy drámai esemény az életemben, hanem azt jelenti, hogy ezzel a filmmel lezártam valamit. Egy nagy, 34 éven átívelő kör mostanra bezárult. Többre tartom a filmjeimet annál, mintsem hogy másolatokat vagy utánérzéseket készítsek róluk. Úgy érzem, hogy nevetségessé válnék, ha elkezdeném magamat ismételni.

– Pedig a kritikusok egy köre úgy gondolja, hogy két, sőt három korszaka is van az életművének. Tehát akár ismét válthatna.

– Ez nevetséges teória, feltételez egyfajta skizofréniát. Nincs „törés” a filmek között, egyetlen folyamatról van szó. Az egyik filmből következett a másik, abból pedig az azt követő. Keresések, kutatások, bizonytalan kísérletek a világ megértésére, megismerésére, azzal megterhelve, hogy mindezt mások által átélhető, befogadható formában érzékeltessük.

– Igen, de ha egymásmellé teszem az első filmjét, a néhány nap alatt forgatott Családi tűzfészket és A torinói lovat, akkor bizony elég nagy különbségeket látok.

– És abba belegondolt már, hogy mennyi azonosság van bennük? Megmaradt a valóság és a nyerseség tisztelete, az egyszerűség. Vagy például a „hosszú monológok”: ezeket az összes filmben megtalálhatja. Ha úgy tetszik, A torinói ló egyfajta visszatérés a kezdetekhez. Voltak bizonyos mániáim, ezeket most összegyűjtöttem és „becsomagoltam” egy filmbe.

– Az Őszi almanach színes. Azért ez csak más volt, nem?

– Igen, színes volt, csakúgy, mint a Szabadgyalog és a Macbeth is. De hát mit is nevezünk „színesnek”? Akkor forgattunk színes filmet, amikor a színeknek funkciójuk, dramaturgiájuk volt, és pluszjelentéssel bírtak. Arra mindig figyeltünk, hogy ha színes filmet készítünk, az még véletlenül se legyen tarka. Ez mindig tartalmi, lényegi kérdés, megtalálni valaminek a valódi formáját. Valóban nagyon megszerettem a fekete-fehér nyersanyagot, ha úgy tetszik, a szürke árnyalatok széles skálájával talán plasztikusabb képet lehet mutatni a mindennapjainkról.

– Manapság a fekete-fehér radikálisnak számít. Sőt lassan a celluloid is.

– Nem bánom, hogy új médiák és képhordozó anyagok jelentek meg. Az sem zavar, hogy maga a mozgókép ilyen elképesztő dominanciára tett szert. Gondoljunk csak bele, hogy mi történt a festészettel. A fotográfia megjelenése előtt a festőnek állandó feladatai voltak: például megélhetési okokból portrékat kellett festeniük a gazdag családok csúnya lányairól. Utána már egyszerűbb volt fényképezni. A festészet megszabadult a felesleges terheitől. Ugyanez történik most a filmmel: szabadabb lesz. Lehet, hogy visszaszorul „galériákba”, különböző artmozikba, de szabadabb lesz. Az viszont elszomorít, hogy ezzel párhuzamosan a mozgóképet lealjasítják, közönséges és rendkívül primitív árucikké teszik.

– Mit gondol, előfordulhat, hogy A torinói ló lesz az utolsó magyar művészfilm?

– Nagyon remélem, hogy nem. Én csak a magam nevében tudok beszélni, de azért vannak itt még tehetséges, autonóm kollégák, saját formanyelvvel, akik előtt még rengeteg feladat áll. Az, hogy én most folytathatatlannak érzem, magánügy, nem is érdemes tovább beszélni róla. De nem akarok nyugdíjba vonulni. Úgy terveztem, hogy a TT Filmműhelyen keresztül megpróbálok segíteni olyan kollégáimnak, akik az úgynevezett „filmipar” elvárásait nem tudják vagy nem akarják teljesíteni – de itt most fű nem terem! Egyébként is, szerintem értelmezhetetlen kategória a „művészfilm”. Vissza kell kérdeznem: Hitchcock alkotásait hova soroljuk? Úgy vélem, hogy a legérzékenyebb, a legtökéletesebb műalkotások. Egyetlen kockájuk alapján meg tudom mondani, hogy az egy Hitchcock-film. Érzem, tudom, és hat rám. Nálam ez a valódi film kritériuma. És itt most sorolhatnám az öszszes olyan „határátlépő” alkotót, akik pontosan a bátorságuk okán tudtak remekműveket alkotni.

– Akkor ezek szerint nagyot hibázott a magyarországi filmes szakma, amikor elkezdte azt hajtogatni, hogy a közönség- és a művészfilmet külön kell választani?

– Aki filmet készít, abban van alapvető közlési vágy, egyfajta kényszer, hogy reagáljon a világra, és igényli a világ reakcióját. Ez egy kommunikációs forma. Én is azt szeretném, hogy sokan nézzék meg a filmjeinket, de –mint tudjuk – ez nagyrészt infrastrukturális kérdés. Másképp fog teljesíteni az a film, amelyiket negyven kópiával kezdenek vetíteni a mozik, mint az, amelyiket ad absurdum eggyel.

– Azért az tény, hogy a magyar filmek nézettsége csökken.

– Nem csak a magyar filmeké. Ez mára világjelenség. Kialakult egy egydimenziós életforma: az emberek a számítógépen végzik a munkájukat, ott szórakoznak, de még a szerelmi életüket is a géppel vívják meg. Ez nemcsak magyarországi probléma, hanem igaz az egész úgynevezett fehér civilizációra.

– A torinói ló figurái is egydimenziósak. Már vágyaik sincsenek. Ez volna az ön válasza erre az új jelenségre?

– Nem. Ez a film nem erre válasz. Magáról a létezésről és az elmúlásról szól – iszonyatosan csupasz és kegyetlen módon –, de azzal az őszinte fájdalommal, amelyet minden élőlény érez, amely elmúlásra van ítéltetve.

– Elképzelhető, hogy a művészet pozitív legyen?

– Ez alkotói világnézet kérdése. Tarkovszkijnál például az eső lemos, megtisztít. Az emberi létezés összes gondját-baját feloldja az istenhitben. Én úgy gondolom, hogy az igazi művészet reális. Szembenéz a dolgokkal, és azt mondja el, amit lát. Se többet, se kevesebbet.

– Ha már korábban szóba hozta a monológokat: A torinói lóban is van egy rendkívüli, sőt egészen profetikus monológ. Fennáll a lehetőség, hogy az üzenetét akár aktuálpolitikai módon értelmezzük.

– Ez a Krasznahorkai-szöveg arról szól, hogy megrontottuk a Földet, és arra próbál meg választ adni, hogy ez hogyan történhetettmeg.Megjegyzem: az írás eredeti szövege 1992-ben született, tehát nyilvánvalóan nem lehet aktuálpolitikai kontextusa. Az a politika szégyene lesz, ha egy ilyen szöveg ránézve érvényesnek találtatik.

– Ön világszerte a legelismertebb magyar rendező. Ha itthon bezáródnak az ajtók, akkor külföldön folytatja?

– Megtehetném, de azt gondolom, hogy magyar vagyok, az is akarok maradni, és ezt senki nem veheti el tőlem. Itt nőttem fel, itt akarok meghalni. Azt a helyzetet, hogy nekem el kelljen mennem ebből az országból, finoman szólva kikérném magamnak. Itt szeretnék élni és dolgozni, ja és még valami: „tisztességben megöregedni”.

Kiküldött munkatársunk, Csákvári Géza jelenti Berlinből

„Az a politika szégyene lesz, ha egy ilyen szöveg ránézve érvényesnek találtatik”