Szegény alter borral főz
A „first class hatos kategória akció performance”-ra, mely alcím Schmitt Pál nyelvművelői küldetése ellen intézett vakmerő támadás, sejtésem szerint mély ihletet gyakorolt, hogy néhány hazai nyomtatott orgánum üres címlappal tiltakozott a médiatörvény ellen. A protestáló alkotó ezen felbuzdulva üres darabbal jelentkezett.
Az öt szereplő túlhevülten fogadja-üdvözli a színházterembe belépő nagyérdeműt. Csuzi Márton, akár egy bespeedezett bolha, egyre csak hadarja blődlijeit, miközben szüntelen bazsalyog. E kényszeres coolsággal elegy belterjes privatizálás, a végletekig erőltetett laza, mint a Riga-lánc attitűd a szellemi fapados legfőbb jellemzője. Az infantilisra instruált ifjak – kiknek elvétve akad természetes megnyilvánulásuk – hamarosan egy villanyrezsónál ügyködnek: az asztalon a forralt bor hozzávalói.
Noha viszolygok pusztán a gondolattól is, hogy fogalmi apparátust biztosítsak egy szikkadt bárgyúságnak, az összegányolt szkeccsek bizonyos banálissá lett, honi popkulturális és celebjelenségeket állíta(ná)nak pellengérre. A testre feszülő, fekete latexruhába bújt, zsírsejteknek hadat üzenő Fitnesz Feri (Mikó Dávid) céltáblája hazánk wellnessguruja, Schobert Norbert. Egy megafaktoros versenyző (Csuzi Márton) Zámbó Jimmy örökzöldjét, a Még nem veszítheteket (itt: I don’t want to lose) gajdolja. Van még a tarsolyban bodybuilder-paródia, a hintőport kokainként szippantják fel; keleti csihi-puhi balkáni talpalávalóra. A többre hivatott Jónás Zsuzsa gumi kőkorszaki baltával üldöz-ütlegel egy férfiembert. A Bordás Emil, Csuzi–Mikó trió a Rammstein ipari metáljára, a Du Hastra zúz, nyalogat egy köralakú, piros nyalókát, majd a kifutók feminin modelljeként vonaglik delejesen. Mikó plasztik ruhacsipeszeket helyez az arcára, és emelgeti a szemöldökét; szól a Nekem a Balaton a Riviéra. Gulyás Annát fém bevásárlókocsiban tologatják. Mindez egy elemi iskolai, farsangi rögtönzéses nekibuzdulás esetében tolerálható volna – képzeletszegénységtől sújtott, fásult szülőktől és unott csemetéiktől. Emellett: noha a kvintett rokonszenves tagjai nem szenvednek mozgáskoordinációs zavartól, felmentették őket szakmájuk gyakorlása alól. Ugyanis a Kunert Péter csüggesztően ötlettelen zenei kollázsára és Farkas Izsák élő hegedűjátékára eszkábált „koreográfia” (értsd: ugrabugra, risza, hejehuja, recece) értékelhetetlen.
A restségtől áthatott sükebókaság torz tükröt tartana vaskos közhelyeknek, miközben maga válik maró gúny tárgyává. Lévén az Amorf Ördögök Betyár a holdonjával kezdődő és befejeződő semmiség hamisítatlan hungarikum: a kompánia egy közösség nevében, a VI-osok lobogója alatt, nyegle munkakerüléssel tüntet; kifogásolva, hogy nem kapják meg, ami járna nekik, alig csörög valami a malacperselyben. Előttünk egy színpadképtelen linkóciság. Végezetül kimérik az időközben elkészült forralt bort a publikumnak– mint egy egyhányásos, koleszos házibulin, csak esetünkben egy-egy deci a fejadag. A mellettem ülő, barátságos leányzó felém nyújt egy műanyag poharat, nekem, a vérfarkasnak szegezve a kérdést: „Számít a kritikádon egy kis bor?” Törjük a magyart, spongyát rá. Hűvösen elutasítva a kotyvalékot, rávágom: „Nem”. A kétszer kettő józansága hull rám: hogy minderre még igyak is, már nekem is sok(k).