Amennyit a lámpa bevilágít
Faragó Roland, tizenhárom éves fiatalember az élő cáfolat erre. Ahogy a csöppnyi lakótelepi lakásba lépek, porszívózúgás hallatszik: a fiúk maguk takarítják a szobájukat. A berendezés praktikus, egyszerű: hatalmas gardróbszekrény, emeletes ágy, két íróasztal egymás mellett. A falon három bicikli lóg (a tárolóból ellopnák). Enynyi utal arra, hogy csak az anyjukkal élnek a gyerekek. Roland érdeklődése kicsi kora óta két területre koncentrálódik: a köztisztaságiak és a BKV világára. Még tán óvodás sem volt, amikor az első kukás-egyenruháját megkapta. Először csak a lakásban öltözött talpig hivatalba, használta söprűjét-lapátját anyja nem titkolt örömére, de ez nem volt az igazi. Élő, valódi terepre kívánkozott. Komoly stratégiai manővereket vetett be öcscsével, hogy testközelbe kerülhessen a hivatásosokkal.
– Először csak néztük őket, aztán elkezdtük behuzigálni a kukákat a házaknál. Öszszehaverkodtunk velük, és ők felajánlották, hogy beülhetünk a kukásautóba. Ott aztán ürítettünk, kezeltük a zúzót is! Előfordult, hogy Marika, a nagymamám, rájuk bízott, amíg lement vásárolni a piacra. Volt legalább tíz kukás ismerősünk, Misi, Józsi, Béla, Miki, Attila, Laci – akikre emlékszem. Most már sajnos nem járnak arrafelé. Így mi sem megyünk kukázni.
– Az újakkal nem barátkoztok?
– Nem, most BKV van. Tavalyelőtt nyáron unatkoztunk és elmentünk buszozni. Napi három-négy órát utaztunk körbe a lakótelepen, közben beszélgettünk a vezetővel, Ferivel, a 181-esen. Ő volt az első emberem. Beengedett minket a pihenőbe az Aszódinál, utána összeismertetett a töb biekkel. Táblát cseréltünk, nyitottuk-csuktuk az ajtókat, még lyukasztót is állítottunk.
A lyukasztóállítás csínját-bínját szakszerű rajzzal illusztrálva, hosszan meséli. Az íróasztalán piros zseblámpa, kis karral felhúzható, BKV-feliratos. Karácsonyra kapta. Közben az asztal fölötti polcról előkerül egy dosszié (van BKV-s, nagyipari konyhás és „egyéb”): BKV-jegy, havibérlet és hasonló csodadolgok gyűjtésére szolgál. Odébb, laza összevisszaságban kartonból kivágott táblák, a 181-es, 194-es és más buszjáratokéi.
– A dél-pesti garázsba nem jutottam még el, viszont az óbudaiban már voltam. A sofőrök a pihenőjük alatt általában esznek-isznak, beszélgetnek. Mi olyankor ültünk be mindig a buszba az öcsémmel. Józsi csak annyit kért, hogy mindent állítsunk vissza ugyanúgy, ahogy volt.
– Milyen járműveken jártál még?
– Háááát, ha én azt elmondanám! Metróval is mentünk, a hármason. A vezetőfülkében! – szeme, mint hatalmas fekete gyémánt csillan meg e mondatnál.
– Nem félelmetes ott a sötétben?
– Nem, egy kis lámpa ég. Jó érzés, hogy szűk, de mégis elfér benne a metró. Csak annyit látsz, amennyit a lámpa bevilágít.
– Hogyan kerül egy gyerek a vezetőfülkébe?
– Sokhetes munka! Egy hétig naponta kijártunk Kőbánya-Kispestre, ott ácsorogtunk a megállóban. Látta a vezető, hogy nagyon nézzük a metrókat. Figyeltük, ahogy kijöttek a kihúzóból.
– Honnan?
– A kihúzó? Az állomás mögött van egy peron, ahová beáll a szerelvény. A vezető átmegy a másik végébe, és átirányítja az ellenkező oldalra. Megígérte, ha elmegyünk vele, a Nagyvárad térnél beenged a vezetőfülkébe. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, de beengedett, és közben mindent elmagyarázott. Persze ott nem nyúlhattunk semmihez.
Most kerül elő az A3-as karton, a metróműszerfal rajza. Színes gombok, feliratok: „kompresszor”,„AVR-indítás”, „aktuális szöveg”.
– Mennyi idő alatt tanultad ezt meg?
– Ami igazán érdekel, azt, ha egyszer elmagyarázzák, már tudom.
A kettes és hármas metró közötti különbségeket a laikus legfeljebb a piros és kék színekben tudná meghatározni. Roland aprólékosan sorolja.
– A hármason azért van egyedül a vezető, mert ott van az AVR-rendszer. Ha bekapcsolják, akkor az automata irányítja a metrót. A vezető csak nyitja és csukja az ajtót, meg az utasokat tájékoztatja. A kettesen van egy segédvezető is, akinek a vészfékezés a feladata az utastájékoztatáson és az ajtózáráson kívül. A szerelvények is mások, a hármason újabbak járnak. Van egy a kettes vonalon, amit mi mackónak hívunk, mert fekete fejű.
– Mi volna, ha olyan metrók lennének, amelyeknek egyáltalán nincs vezetője?
– Én azt nem bírnám ki! Azokkal nem lehet beszélgetni és ismerkedni! – azután, mintegy mellékesen, sőt, szerényen lefelé pillantva hozzáteszi:
– A fogaskerekűn is jártam.
– A vezetőfülkében?
– Ühüm! Odamentem, megkérdeztem és beengedett. Vezetőfülkéből sokkal izgalmasabb, mintha csak simán ülnénk a kocsiban. Ha én felnőtt leszek és járművet vezetek, biztos beengedem majd a gyerekeket, mert tudom, milyen rossz érzés, amikor elutasítanak, miközben azért mentem oda, és egész nap arra vártam, hogy végre bejuthassak a fülkébe.
– Ha választhatnál a Budapesten közlekedő járművek közül...
– A troli és a metró. Most hétvégén is összebarátkoztunk legalább négy sofőrrel a Csáktornya Park trolivégállomásnál. Voltam már a kőbányai troligarázsban is. A mobil mindig nálunk van, és óránként bejelentkezünk anyánál, hogy éppen merre járunk, így oda megyünk, ahova akarunk. Amikor a nagyipari konyhákhoz fűződő vonzalma eredetét firtatom, kiderül, hogy a nagyapjával járt először olyanban. Ő ugyanis ebédet szállított évekig. Roland ott sem tétlenkedett, segített badellákat pakolni, s közben mindent apróra megfigyelt. Azt mondja, igazából minden ugyanolyan, mint otthon, csak sokkal nagyobb. A nagyipari dossziéból, különféle katalógusok közül előkerül egy profi, színes nyomtatású ételadagolási táblázat. Az első soron megakad a szemem: krumpli. Óvodásnak 180 g, alsósnak 200 g, felsősnek 220 g, középiskolásnak 250 g jár.
– Ha nem BKV-zol, nagyipari konyházol, mit csinálsz? – kérdem, mert valami „normális” dologgal csak kell neki is foglalkoznia.
– Itthon vezetek – mutat az íróasztalára, amely a buszok műszerfalának tökéletes mása, alkoholos filccel gondosan kidolgozva. Roland precíz szakzsargon-használattal magyarázza a látszólag tökéletesen egyforma gombok funkcióit. Libegőjegy, HÉV-jegy, narancsszín BKV-jegyek és kék-sárga, lejárt havibérletek terülnek szét az asztalon.
Édesanyja, ahogy benyit a kávéval, elárulja, hogy a hétvégén komoly vonatjegykészítő kampány is volt otthon. Kartonból, aprólékos munkával alkották a sorozatot. Pecsét is van rajta, naná! Roland még sóváran hozzáfűzi, hogy a vonatvezetést azért kipróbálná. No és ha sok pénzt nyomna valaki a kezébe, Németországba utazna, mert ott gyártották a TW 6000-es, hannoveri villamosokat. Mikor távlati terveiről kérdezem, elárulja, hogy erre a nyárra tizennégy trolivonal bejárását tervezi. Ha felnőtt lesz? Nem akar külföldre menni dolgozni. A BKV az álma.
Isten szemében nincs szemét:
fürtödnek, melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól édesebb lesz a bor.
Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon csengve terjed.
(Részlet Babits Mihály A Csengettyűsfiú című verséből)
