Hasfelmetsző utódai
Az én emlékeim szerint London egy nyugdíjba vonult nép fővárosa, ahol néha elmerengenek a régi dicsőségen, meccset néznek, és az érzelgős nép virághegyeken állva siratja Lady Dianát. Közben meg kiderül, hogy van egy sokkal nagyobb léptékű folyamatosság: London a bűn hazája volt egy századfordulóval ezelőtt is, és most is az. Pisztolyos gengszterek, nagy öklű verőlegények eredtek a Hasfelmetsző nyomába, és velük szemben már nem áll ott egy Mr. Holmes, hogy kiderülhessen az igazság. A világot Londonban a bűn uralja, és legfeljebb az a kérdés, hogy melyi bűnös kéz szorítja a pisztoly markolatát.
Legalábbis ezt mondja Amerikából William Monahan, akit érdemes komolyan vennünk, mert tehetséges ember. Annyira tehetséges, hogy írt már sok jó forgatókönyvet, A téglát meg a Hazugságok hálóját, hogy most mást ne említsünk, és lám, megírta a London Boulevard-t is. Van ez a fajta tehetség: megnézi, mit érdemes csinálni, ami fizet is és szórakoztató is, és aztán azt csinálja. A moziknál persze nemcsak a betűvetés fizet és szórakoztat, hanem a rendezés is, így aztán William Monahan meg is rendezte a filmet, és erős a gyanúm, hogy akár el is játszotta volna a főgonosz Gantet, ha nem talál magánál sokkal jobb színészt RayWinstone személyében.
Nem kell túlbonyolítani az életet, a London Boulevard pont annyi, amennyinek látszik, biztonságos merítkezés a bűn hűvös és sötétkék vizében, olyan tempóban, hogy ne legyen időnk semminek se utánagondolni, és ne zavarjon bennünket a valószínűség és valószerűtlenség ravasz együttállása. Szerelmes és neurotikus színésznők, pimasz paparazzók, korrupt rendőrök, becsületes börtöntöltelékek, vaskos külvárosi kiejtéssel beszélő brigantik. Monahan nem találta föl a meleg vagy a hideg vizet, elég jól össze lehet rakni, miből is dolgozott:Guy Ritchie-t egyszerűsítette, átláthatóbbá tette, és hozzárakott még egy kicsit a Carlito útjából. Az ilyen típusú film automataként működik, hiá ba készül föl rá az ember, mégis izgul, hiába magyarázza már a stáblista alatt a történet logikátlanságait, mégis a háta mögé nézeget a parkolóházban. Az talán fontos, hogy jólesik a hatása alá kerülni, mert elképesztően jó színészetet látni. Megint kiderül, hogy lehet Colin Farrell jóképű, szexi, akármi, a sikere titka mégis az, hogy első osztályú színész; KeiraKnightley-nál meg csak az a feladat, hogy nem szabad túl nagy terhet rakni a vállára, az ijesztően sovány vállával és a harangvirágnyakával tökéletes áldozat és megmentenivaló. És mindannyiuk fölött ott van Ray Winstone a veszedelmes hangjával, ijesztő termetével, félelmetes nyugalmával. Van egy jelenet, az ágyhoz kötözött ember azt kérdezi: hol van Briony? Az ágy mellett pedig ott áll Winstone, és valami tökéletes és utánozhatatlan mosollyal biccent, amiben benne van az is, hogy ő már jó helyen van, meg az is, hogy az igazi szórakozás csak most kezdődik. A kamera leszalad a karján, kezében egy kalapács, a kalapács fejébe pedig véres hajszálak tapadnak. Egyszerre kell röhögni és kétségbeesni, de leginkább menni vissza a moziba, megnézni még egyszer, hogyan is volt ez a biccentés, mosoly, hogyan győz a gonosz ezen a földön.
