Azt nem állítom, hogy e kérdésekre képesek volnánk mindenki által elfogadható választ adni, de elég jól haladunk – mármint ahhoz képest, hogy a most 32 éves Czeglédi Pálnak tizenöt évvel ezelőtt nem sok fogalma volt arról, hogy mit csinál egy közgazdász. Édesanyja óvónő, édesapja pedig szőlőtermesztő, ennélfogva odahaza közgazdászt csak a tévében láttak – ilyen indulással meglepő, hogy a Debrecenben élő szakember mára a szakma egyik megbecsült és elismert képviselőjének számít.

– Bodrogkeresztúri vagyok, a tokaji gimnáziumba jártam, s még az érettségi előtt sem tudtam, hogy mi akarok lenni – meséli.

– Végül a debreceni közgazdasági karra jelentkeztem, mert elég jó voltam a felvételi tárgyakból, azaz matematikából és történelemből. Ráadásul mindenkitől azt hallottam, hogy egy közgazdász jól keres, mert mégiscsak a pénzzel foglalkozik. De hát annyi mindenfélét mondanak az emberek. Vannak dolgok, amikről alig tudnak valamit, s mégis megvan a véleményük. Nem tudják, mitől megy föl a paprika ára, de azért elmagyarázzák. Az esetlegesen jól fizető állás ígérete történetesen igaz volt, csakhogy én végül nem ilyen munkát választottam: nyolc éve egyetemen oktatok.

Czeglédi Pál fiatal kora ellenére megfontolt ember: tudja, hogy vannak kérdések, amelyekre nem kell feltétlenül válaszolni. Kamaszos ábrázata miatt pár éve még elkérték a személyi igazolványát a boltban, amikor sört akart venni, mostanában meg azt szokták tőle kérdezni az ismerősei, hogy mit csináljanak a svájcifrank-alapú hitelükkel.

– Honnan tudjam? – tárja szét a kezét a kutató. – El tudom magyarázni, hogy miért emelkedett a svájci frank árfolyama, de nem tudok tanácsot adni arra nézve, hogy a hitelesek mihez kezdjenek.

Csodálkozva nézek rá: hiszen a média tele van azokkal a közgazdászokkal, akik csalhatatlan magabiztossággal nyilatkoznak gazdaságpolitikai és pénzügyi kérdésekről! Ilyen alapon Czeglédi Pál is jóslatokba bocsátkozhatna. Elvégre a doktori disszertációját 2007-ben az Akadémiai Kiadó jelentette meg Piaci intézmények és gazdasági növekedés – a modern osztrák iskola nézőpontja címmel. 2009-ben pedig ugyanennek a kiadónak a gondozásában jelent meg Kapás Judittal közösen írt Economic Freedom and Development (Gazdasági szabadság és fejlődés) című, angol nyelvű kötete. Ha valaki, ő csak tudja, hogy mi az a közgazdaságtan!

– Ó, ez nem ilyen egyszerű. Nekem például csak az egyetemen, valamikor végzős koromban esett le, hogy mi is ez az egész –magyarázza. – Lassan rájöttem, hogy a közgazdaságtan nem tételes tudás, hanem elsősorban látásmód,másodsorban pedig absztrakt nyelv a világ egyes jelenségeinek leírására. A közgazdász szemlélet alatt nagyjából azt értem, hogy képes vagyok-e a világ dolgait közgazdászszemmel látni, vagy nem? Egy olyan biológiai és érzelmi dolgot, mint például a gyermekvállalás, egyben föl tudok-e fogni beruházásként? Merthogy a gyermekvállalás bizonyos értelemben gazdasági beruházás, amitől a szülő valamiféle hozamot remél.

S hogy mi a véleménye a médiából ismert közgazdászok nyilatkozatairól?

– Vannak kollégák, akik a televízióban baloldali vagy jobboldali szellemben nyilatkoznak gazdasági ügyekről, de ez nem tudomány, hanem értékválasztás dolga – válaszolja. – Ha valaki fölvállal egy gazdaságpolitikai irányt, akkor természetes, hogy kötődik ahhoz a politikai csoporthoz, amely ezt a bizonyos gazdaságpolitikát érvényre akarja juttatni.

A „közgazdász látásmód” fontosságának elsajátításán túl Czeglédi Pál másik fölismerése az volt, hogy Magyarországon szerinte nem kap kellő hangsúlyt az „osztrák iskola”, amely a közgazdaságtant átalakító tudományos paradigmaváltásból, az úgynevezett „marginalista forradalomból” nőtt ki. A figyelme azért irányult a XIX. században osztrák szakemberek által kidolgozott irányzatra, mert ennek képviselői rendszerkritikusak ugyan, ugyanakkor piacpártiak.

– A piacbaráti hozzáállást azért tartom fontosnak – mondja –, mert a kutatási adatokból egyértelműen kiderül: ahol jól működnek a gazdasági szabadság minőségét meghatározó intézmények, ott egyre nagyobb az egy főre jutó gazdasági növekedés, tehát egyre gazdagabb maga az ország. Ezek az intézmények a következők: a monetáris politika, a jogrendszer, az államigazgatás mérete, valamint a külkereskedelem, az üZleti élet, a hitelpiac és a munkaerőpiac szabályozása.

Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, Czeglédi Pál elméleti kutatásai tehát azt támasztják alá: alapvetően az említett intézmények határozzák meg egy ország jövedelemtermelő képességét. Vagyis a gazdasági növekedést nem befolyásolja példának okáért a népességfogyás vagy a politikai rendszer demokratikus vagy diktatórikus jellege, merthogy a munkaerő-piaci intézmények megváltozására van szükség ahhoz, hogy nagyobb legyen a foglalkoztatottság. Kérdésemre, hogy jól értem-e, a kutató bólogat:

– A népességfogyás és az aktívak aránya befolyásolja ugyan a jövedelmet, de ezek olyan tényezők, amelyeket az említett intézmények határoznak meg. Ha Magyarországon több lenne az aktív munkavállaló, több lenne a munkahely, és többen adóznának, akkor gazdagabb lenne az ország. Csakhogy ahhoz, hogy ezek a tényezők megváltozzanak, más intézményi szabályozásra van szükség.

Megemlítem neki Kína esetét, amelynek gazdasági növekedése ugyan példa nélküli, ám a távol-keleti ország nevének hallatán mégsem a szabadságra asszociálunk először. De ezzel Czeglédi Pál nem ért egyet:

– Gazdasági szabadság és jövedelemgyarapodás létezhet politikai diktatúrában is – mondja. – Erre nemcsak Kína, hanem a hetvenes évekbeli Chile esete is jó példa. Az igazi kérdés az: létezhet-e politikai szabadság egy olyan országban, ahol sérülnek a gazdasági szabadságot megteremtő intézmények? Mértékadó közgazdászok szerint erre a válasz: nem.

Miután kezdő vagyok a közgazdaságtanban, a szakemberrel átvesszük a legfontosabb intézményeket még egyszer: a monetáris politika, a jogrendszer, az államigazgatás mérete, a külkereskedelem, az üzleti élet, a hitelpiac és a munkaerőpiac szabályozása. Ebből a szempontból mi a helyzet Magyarországon? – kérdezem, mire Czegédi Pál így válaszol:

– Ott vagyunk a nyugati világ középmezőnyében. Sőt, a külkereskedelem szabadsága tekintetében kifejezetten jók a mutatók.

Emiatt persze megint a boldogság természetére terelődik a szó. Beszélgetőtársamtól megtudom, hogy a társadalmi boldogságnak létezik közgazdaságtana, s bármennyire kiábrándítóan hangzik, a boldogság igenis öszszefügg a jövedelemmel. Az emberek sokkal jobban érzik magukat Dániában, mint Zimbabwéban, annak ellenére, hogy sokak szerint a pénz nem boldogít – de ha valakinek magas a jövedelme, akkor jobb egészségügyi ellátásban részesül, tovább él, több időt fordít kikapcsolódásra, s alaposabban kiveszi a részét a kulturális javakból.

Mi tagadás, ezen kissé elszomorodom, mire Czeglédi Pál nevetve hozzáfűzi:

– De az egyéni boldogságnak ehhez persze semmi köze. Én például mindjárt rohanok haza, mert nem akarok lemaradni a három és fél éves kislányom fürdetéséről! Ezt akkor is elképesztően imádom, ha nem tudok tanácsot adni a frankhitel dolgában.

A gyerekfürdetés után a mesemondás következik, s miután közgazdászunk otthonülő, olvasgató alkat, örömmel magára szokta vállalni ezt a feladatot is. Kislánykája persze még túl kicsi ahhoz, hogy az apja a saját kedvenceitől, Esterházy Pétertől és Spiró Györgytől olvasson föl neki. Ha nagyobb lesz, a könyvespolcról remélhetőleg úgyis le fogja venni a műveiket, s talán édesapja egyik legemlékezetesebb kamaszkori olvasmányát, Thomas Manntól a Buddenbrook-házat is. Ez a Nobel-díjas regény a XIX. századi Európa felemelkedésének és lecsúszásának története egy német nagypolgári család sorsának tükrében.

Ám a kislánynak egyelőre meg kell elégednie a neki való gyermekmesékkel. A regényeknek álcázott hátborzongató felnőttmesékkel ráér megismerkedni a rá váró XXI. század Európájában, ahogy édesapja is teszi.