Mélyrétegek
Mentségünk persze, hogy ezekből az eleve szorongató, felemelő és lesújtó helyszíni művekből többnyire nagy, feszültséggel teli vásznak és táblák lettek, amelyeknek az abszolút festőisége végképp elfeledtette a rajztudást. Elfeledtette Kokas is, aki életében nem mutogatott, még kevésbé állított ki rajzot. Ha nincs a mostani véletlen rendcsinálás, ha nem bolygatják a hagyatékot, ma sem tudnánk, miként bánt tollal, ceruzával, diófapáccal a művész.
Mesterrajzok láthatók a Szent István körúton. Két talicska ceruzarajza (nincsenek még címek) olyan súlyos, olyan hatalmas, mintha egyenként bronzból volnának, és a felpakolt edényt fenyegető kaliberré fokozza a vonalkázás. Ellentétben a lankás tájjal, amely látnivalóan a szülőfalu, Vál egy darabja, és amelyen nem csak a könnyed lombú tavaszi fák, maga a lejtő is laza vonalakból lesz struktúrává. Egy másik, elnyújtott kompozíción tus és toll teremti meg a tüskés-bolyhos bokrok, meg a nagy, sima falú váli híd ellentétét, ugyanez a hídív egy puhagrafit lapon egy gömbölyű lóval alkot tektonikus ellentétet.
Érett, finom kamaraművek, amelyek többről is beszélnek. Mert ha más egyéb nem, a diplomamunkához készült asztalosrajzok emlékeztetik a nézőt korra és környezetre. Arra az 1947 és 1952 közötti öt esztendőre, amelyet Kokas a főiskolán töltött, és amely a magyarországi szocreál legsötétebb, legridegebb és legkártékonyabb korszaka volt. És amely tele volt, mint látjuk, titkos, illegális csodákkal. Ötvenegyben, azaz Kokas negyedéves korában a tébolyult szervilizmus másolástanszakot indítana a szovjet példafestészet reprodukálására. Ugyanebben az évben Révai rendreutasítja Bernáth Aurélt, a mestert, aki Nagybánya értékeit védi. A korabeli növendékrajzokon pedig mindennek a nyomát sem látjuk.
A mostani kiállítás részint a főiskolás Kokas munkáiból válogat, részint a pályakezdő évekéből. Tanúk, elismerni kötelező, hogy az akkori főiskola jól megtanította a szakmát. Nemcsak a megkövetelt naturalista, akkor realistának hirdetett technikát. Meglepőbb, hogy az akarnokság évadján menynyi Nyolcak-, sőt aktivistaörökség, mennyi modern és premodern lappangott a művészoktatásba. Vannak a hagyatékban Kokas-tanulmányok, amelyek úgy szervezik geometrikussá a testet, éppen, mintha Berénytől vagy Pórtól tanult volna a növendék. Egy női akt, amelynek súlyos-erős keblei Cézanne vagy a hajdani magyar Cézanne-követők rendje szerint rendeződnek. Egy tájrészlet, amelynek sűrű, fekete tuslombjai az aktivisták hevületét veszi át. Csupa csoda, amely csak addig érthetetlen, amíg nem gondolunk a mester Bernáth avantgárd indulására, meg arra, hogy a másik tanár a kubista Kmetty János volt.
A korszakra legfeljebb a téma emlékeztet. Amely az akkori elmélet szerint azonos volt a tartalommal. Egy falusi zsáner, amelyben kalapos parasztok zászlóval gyülekeznek valamely tömegfelvonulásra. Egy falusi csoport, amelynek közepén egy munkássapkás olvas fel papírból valami nyilván mozgósítót. Egy kosaras parasztaszszony, két festőnövendék azokból az évekből, amikor az országos reprezentatív kiállításokon a képcímek A tanács első ülése, meg Népnevelő a hídépítésnél voltak.
Figurák, motívumok, követelmények, amelyekkel a nemzedéket útnak indították, s amely útravalótól a generáció nagy része oly soká, oly keservesen vagy soha nem tudott megszabadulni. S amelyet megszenvedve – erre is emlékeztet ez a mélyrétegeket felszabadító, tartalmas kiállítás – a legjobbak szuverén életművet alkottak.
