A Grand Caféban mindig történik valami, s ha mégsem, hát ott a hangulat. Most is itt van a színházi ember, aki sörözni jár ide, újságírók, zenészek ülnek nagy társaságban. Az egyik asztalnál a hely mentora, Tóth Paja, a nemzetközi hírű animációs filmrendező. Szintúgy Lengyel Kata táncosnő, aki Európában, Indiában kortárs táncot tanul. Egyetemi oktatók a laptopjukon dolgoznak, teáznak, boroznak, néha tanítványok ülnek hozzájuk.

– Azért jönnek, hogy jól érezzék magukat. Van valami közös érzékenység, érdeklődés, mentalitás azokban az emberekben, akik idejárnak –mondja Erdélyi Ágnes, az idén 15 éves Grand Café egyik kitalálója, vezetője. Pontosan ilyennek képzelte el a helyet, amilyen lett: függetlennek, szabadnak, intézményhez nem tartozónak. Nemcsak művészmozit működtetnek tehát, hanem egy fiatalos, kreatív közösséget. Az utóbbi időben beigazolódott, hogy a hely szelleme teherbíróbb, mint az artmozi vonzása. Egy olyan városban, ahol 30 ezer egyetemista él, megtölthetnék a 70 fős mozitermet – de ma már ritkán töltik meg. Az okokról így beszél Tóth Péter Zoltán, a Grand Café egyik főmunkatársa.

– Nem szoktam a filmletöltések ellen harcolni, de tény, hogy 5-10 perc alatt bármilyen fi lm megszerezhető a netről. Megszűnőben a mozinak az a közösségszervező szerepe, hogy sok ember együtt szerezzen filmes élményt. De annak is nagy szerepe van, hogy Magyarországon gyenge a filmes marketing. Hiába jön ki egy új művészfi lm, hiába nyer esetleg fesztiválokat, az emberek nem is tudják, hogy létezik.

De tény az is, hogy a választék is egyre kisebb. Magánstatisztikájuk szerint az elmúlt évek legtöbbre értékelt külföldi filmjeinek 70 százaléka el sem jut Magyarországra.

Az, hogy az interneten minden hozzáférhetővé válik, szükségszerűen átalakítja a Grand Caféhoz hasonló kulturális helyeket. Együttműködő, műhelyszerű, kreatív közösségekké kell válniuk. Észre kell venni például, hogy a fiatalok nem a moziban néznek filmeket többnyire, ugyanakkor örülni kell, hogy egyre inkább maguk csinálnak filmeket. Jelentkezett például egy gördeszkás közösség, amelynek tagjai filmeket készítettek magukról, és meg akarták nézni, mint rendes mozifilmeket. Ők például még meg tudták tölteni a mozitermet.

Karsai Attila, a Grand Café másik főmunkatársa és alakuló filmes műhelyének vezetőjét kérdem, van-e átjárás az amatőr filmtől a professzionális film világába. Azt feleli, van, de ritka.

– Az amatőrfi lm, a független film, csakúgy, mint a professzionális szerzői film, inkább önkifejező eszköz. A függetlenségnek és szabadságnak azonban ára van: az egyre kisebb költségvetés, és egyre inkább a támogatás hiánya – mondja Karsai Attila, hozzátéve: a helyzet több mint aggályos. Eddig azért mindig sikerült valahogy kimászniuk a bajból, panaszkodni nincs kedvük. Most éppen van egy nyertes európai uniós pályázatuk, bizakodnak, és főleg magukban bíznak. Megpróbálnak alkalmazkodni a változó körülményekhez, a kávézó – amelyet saját ízlés szerint maguk működtetnek – is segít valamit, de ismét nyomja a lelküket egy-két kifizetetlen nagyobb számla.

Az sem véletlen, hogy kik dolgoznak a kávéházban: Lengyel Zoltán, a hely mozigépésze költő és irodalomtörténész, az egyik pultos, Radvánszki Levente pedig képzőművész. A programok közt máig nagyon sok az irodalom. Szívügyük a közép-európai és vajdasági kapcsolat, de persze a Szegeden élő irodalmárok is a Grand Café holdudvarához tartoznak. Önálló akciójuk és copyright teremtményük a Sínbusz Fesztivál – az ezüstszínű vasúti motorkocsira, amely Szeged és Szabadka között közlekedik, és nem is olyan régen főleg megélhetési csempészek utaztak rajta, művészeket hívnak meg, felolvasásokat tartanak Szegeden, útközben és Szabadkán.

– Ha hosszú hónapokig nem hívnánk Budapestről vagy más városokból vendégelőadókat, akkor is izgalmas és igényes programokat tudnánk kiállítani, hiszen Szeged maga is megér több misét – állítja Erdélyi Ágnes.

Azért jönnek, hogy jól érezzék magukat