Hobo: vége a csavargásnak
– Tényleg vége?
– Igen. Én nem élek vissza a szavakkal.
– De akkor hogyan tovább?
– Egyedül. Vagyis szólóban. Ősszel jön ki a szólólemezem. Megírtam a szövegeket, felvettük a zenei alapokat, négy dalt már fel is énekeltem. A búcsúkoncert anyaga tavasszal jelenik meg CD-n és DVD-n, s ha ez lecseng, akkor jöhet a Hobó.
– Miért szűnt meg a zenekar?
– Nem szűnt meg, inkább elfogyott. Nem tudtam folytatni. Az évek során az eredeti tagok elpárologtak, saját útjukat járják, de jöttek helyettük újak, fiatalok. Mára viszont ők is eltűntek, és én ott álltam, hogy akkor megint és újra zenekart kellene létrehozni. Hatvanhat évesen ez már fárasztó. Két éve megpróbáltunk újjáalakulni az „öregekkel” és kiadni egy lemezt, de a folytonos egyeztetési problémák miatt csak fantomzenekarként léteztünk, ahhoz pedig még túl fiatal vagyok.
– A költészet viszont marad. Ginsberg, József Attila, Faludy...
– És Pilinszky.Tavaly ősszel jelentek meg a Hangzó Helikon-sorozatban a megzenésített versei, majd Vidnyánszky Attila rendezésében színpadra is állítottuk. A 2005-ben bemutatott harmadik József Attilaestet, a Tudod, hogy nincs bocsánatot 267 alkalommal mutattuk be. József Attila a húsz év alatt több mint hetvenezer nézőt hozott. Tudom, mert statisztikát vezetek.
– Miért?
– Egyszerű. A szolgálat miatt. Hogy bebizonyítsam, igenis van igény a kultúrára. Hetvenezren ma már a Népstadionban sem férnének el.
– Hiúság?
– Nem. Pedig ez már tényleg rólam szól, és nem József Attiláról. Olyan verseket keresek, amelyek gyógyítanak. Egyébként gyalázatos plá gium az egész: úgy teszek, mintha az enyém lenne az ő költészete.
– A költészet már a Hobo Blues Band-albumokon is jelen volt. A hetedik vagy a Leples bitang...
– Kiderült, hogy van érdeklődés irántuk. Bár sokan azt hitték, hogy azok is az én szövegeim. Amikor pedig világossá vált, hogy mégsem, akkor kezdték el szidni az édesanyámat a könyvtárosok, mert sorra vették ki a József Attila- és Ginsberg-köteteket.
– Újrakezdené?
– Nem. Ebben a média által megrajzolt, körülhatárolt világban nincs helye a zenével kimondott gondolatoknak. Nem tudnánk áttörni velük semmiféle falat. Ez már másfajta korlát, mint amilyet a politika állított fel annak idején. Ezek makacsabbak, ravaszabbak. Ha ma egy zenekar beküzdi magát a kereskedelmi tévébe, az esetek nagy többségében nevetségessé is válik. Tátognak, mint a partra vetett halak.
– Ennyire pesszimista?
– Inkább realista. A Vadászat című lemezt sem tudnám megírni ma már. Az erdő mint helyszín, a szabadság utolsó menedéke, ma már nem létezik.Mindenről tudunk mindent, s ebben a tévé által közvetített tudásban a szabadság illúziója is odaveszett. Igazából háborúra sincs szükség, csak ha le lehet fényképezni. Az utazás, az út, a csavargó léte igazi abszurd: ma már sehonnan nem lehet meglógni. Ezernyi kütyü van, amelyik megmondja, hogy épp hova próbáltál meg elbújni.
– Mit hallunk majd a búcsúkoncerten?
– Az első tizenöt év dalaiból válogatunk. A legszebb, legmarkánsabb évekből. Abból a korszakból, amikor a HBB még vad férfiak gyülekezete volt. S bár vége van, még megpróbálhatok átadni valamit abból, amit tudok.
A hatalmas érdeklődésre való tekintettel az eredetileg tervezett időpont (február 12.) mellett egy nappal korábbra, február 11-re, péntekre is beiktatott egy koncertet a Hobo Blues Band. Így az együttes a kilencvenes évekbeli felállásban – Hobo (ének), Tátrai Tibor (gitár), Póka Egon (basszusgitár), Solti János (dob), közreműködik Deák Bill Gyula (ének) és Hobo mostani munkatársa, Madarász Gábor (gitár) – dupla fellépéssel búcsúzik el a közönségtől. A zenekar tagjai a lehetőséget kihasználva bővítik a repertoárt, a műsor csak nagyjából egyezik a két estén: lesznek olyan dalok, melyek csak pénteken vagy szombaton hangzanak majd el.
