A kéz a Merlinből
A Magyar Kultúra Napján Az ember tragédiája bemutatásával megnyílt Szombathelyen a felújított Weöres Sándor Színház. Erre az alkalomra Jordán Tamás igazgató egykor sikeres, érdekes rendezését vette elő. Szívesebben írnám, hogy felfrissítette, de nem tehetem. Az előadás inkább öregedett, fonnyadt, mintsem frissült ahhoz képest, ahogyan az 1999-es Merlin színházi produkcióra emlékszem. Akkor a még nem agyonhasznált videotechnika és a stúdiós fiatalok lendülete valóban friss, fiatalos, érdekes játékká tette a történelmi-filozófiai időutazást. Most, meglehet, kifinomultabbak a technikai feltételek, ám hiányzik a fiatalság. Testes nehézkesség, lomha kötelességteljesítés lépett a helyére. Mintha a rendezői gondolat és szenvedély is kimerült volna a technika működtetésében, az új színházzal való dicsekvésben.
Pedig Horgas Péter díszlete most is szellemes, kifejező, még gondolatok ébresztésére is alkalmas volna. Istenarc válik ketté a két elátkozott fává. Ádám és Éva Isten tenyerében ébred öntudatra, onnan pottyan ki a vétek nyomán, s az lebeg fölöttük óvón és intőn az egész előadás alatt. Ez a kéz évekig függött a Merlinben az előtérben várakozó nézők feje fölött is, miután a darab lekerült a műsorról. Emlékeztetett rá.
Most jó emlékeink nagy része azonnal elillan, mihelyt meglátjuk Szabó Győzőt Ádám szerepében. Ez a vaskos, markáns karakter teljesen alkalmatlan arra, hogy az általános, az örök férfi illúzióját keltse. Erő van benne bőven, de hajlékonyságra, változékonyságra, filozofikus elmélyedésre való hajlamot képtelen sugározni ez a masszív test, ez a komoran szuggesztív arc. A kitűnő színész pedig vergődik a nem neki való szerepben, illetve szerepek sorában. Gyermeteg elgondolás volt, amikor különböző színészek felléptetésével próbálták megmutatni Ádám öregedését, de azért Ádám valóban öregszik, ahogyan magába szívja a történelem tapasztalatait. Szabó Győző viszont rendíthetetlenül középkorú. Nem hamvas ifjú az Édenkertben, nem naiv rajongó Bizáncban, nem formátumos népvezér Dantonként. Kepler szerepében meg a szellem emelkedettsége és kiszolgáltatottsága hiányzik belőle.
Csonka Szilvia viszont nyilván százévesen is törékeny, bűbájos kislány lesz, ő ezért nem lehet az örök nőiség megtestesülése. Bár kétségkívül nem lehet nem szeretni. Mertz Tibor megismétli tizenkét évvel ezelőtti Luciferét. Csak most puszta manírnak látszik a minden sátánit nélkülöző, okos értelmiségi magatartás, hiányzik belőle a meggyőződés, talán érzi is, hogy mintha a falnak beszélne. A kisebb szerepet játszók sokaságából Szabó Tiborban tűnik fel mindig valami érdekes, talán mert csöppnyi irónia kíséri minden megszólalását.
A rendezői igyekezetmintha kimerülne a technika és az emberek összehangolásában. S ebben valóban szép eredményt is ér el, a vetített képekhez többnyire pontosan illeszkednek az eleven színészek mozgásai, csaknem azt az illúziót keltik a játszók, mintha valóban közlekednének a színpad és a vászon között, olykor még az együttes akciók is illúziót keltők. Nem mindig érthető viszont az, hogy mit miért játszat a rendező egyenesben, illetve videóról. Olykor csak díszletpótló hátteret ad a kivetítő, máskor egész jelenetet csak moziként láthat a néző, de az is megesik, hogy csak a vetített szöveget olvashatja, méghozzá teljes csöndben. Még egy kis zene sem zavar bele az áhítatba.
A megújult épület szép, ízléses, az egykori helyőrségi klub terei, ha nem egészen színházszerűek is, de otthonosak, kellemesek. Az igazi színház szelleme azonban még nem érkezett meg.
