„Hirtelen azt kívánja, hogy bár belépne valaki a szobába, [...] akinek le lehetne írni ezt az érzést, hogy kizárólag a tekintete révén él, vagyis a tárgyak révén, amelyek ismeretlenek még, amelyeket nem lehet megnevezni, de valóságosak” – írja Semprun Az ájulás nyitányában. Keszthelyi Rezső prózaszövegeinek egyik pillére ez a betöltött űr; hogy belép egy ilyen valaki, egészen pontosan, hogy az elbeszélő lép be egy ilyes valakihez, a titokzatos H. jelű/nevű (afféle atyai) barátjához, mesteréhez, ki a 2000-ben megjelent – s egyértelműen e mű előzményének tekinthető – Önidőzőben ekképp fogalmaz: „Nos barátom, ön valahol van, és nincs senki, aki arra hivatott, hogy a jelenlétét megítélje. [...] Merő szem, csupa fül és létét ama dolgoktól kapja, amelyeken nyugszik”. A tíz évvel ezelőtti könyvben a háromból a középső fejezetet (Atyafiság és terefere) alkotta kettejük tűnődő-töprengő dialógusa; a szintén három részre tagolt Öntalálkozó már teljes terjedelmében e diskurzusé.

Az elbeszélő, ki tudja, hányadszor, de ez alkalommal is télen keresi föl H.-t, hogy (le)folytassák csöndekkel, rövidke kaccantásokkal, cseppenként töltött konyakokkal, apró léptű sétákkal, illatos-mézes teákkal, omlós piskótával, meggyszínű parazsú szivarokkal ízesített, s kétségkívül komoly előzményekkel bíró (soros) beszélgetésüket. A vidéki kúria bensőséges, színpadszerűen berendezett, kandallós nappalijában csücsülve, avagy lassúdan, a hólepte, mégis élő, zümmögő, hatalmas kertet járva.

Keszthelyi Rezső művészetében a „köznapinál” sokkalta tágasabb holdudvarral bírnak a világ berendezési tárgyai – ideértve az emlékezetet, az érzékelést, a megértés s a megértettség vágyát; élőt, élettelent. Mert ahogyan beszélői, ő maga is – ismétlem, kicsit másként, most már az Öntalálkozóból citálva – „merő szem, csupa fül, és létét ama dolgoktól kapja, amelyeknél, névtelen testvérükként, valamicskét rostokol”. A világ tárgyai, díszletei – időről időre, főként egy ájulást követően, úgy tűnnek föl – ismeretlenek, megnevezhetetlenek, de valóságosak. A H.-t és vendégét körülvevő díszletek (ideértve az emlékezetet s a többit) nem ismeretlenek, nem megnevezhetetlenek, sőt: földerengenek egymáshoz való viszonyaik is. Egy távoli csillagénak éppúgy, ahogyan a kert egyetlen rózsájának, de nem bizonyos, hogy valóságosak. Valószerűbb, hogy csak az ő szelíd tekintetük teszi őket azzá.

Az Öntalálkozó című filozófiai párbeszéd fénylő nyelvezetű, szívszorító mélységű mestermű. Beszélői Istenre és hiányára; a lélekre, a személyiségre, s azok határaira; a természet(es)re és az ember(iség) által alkotottra kérdezgetnek, felelgetnek, s ezenközben is szakadatlan gyönyörködve szemlélik mindezt. Mindezt a sok-sok – mert nem mások ezek, állapítják meg – emléket, melyek attól remekek, hogy nem hasonlítanak semmire, ezért hasonlatok sincsenek rájuk. „Milyen szép méz a méz!” – így öltik föl újra a szavak originális jelentésüket.

A keresztény bölcselet szerint a szemlélődésig – lévén az a lelki erők kikapcsolása – a lélek sötét éjszakáján vezet az út. Aki azon, önnön magán tehát, átvergődik, megtapasztalhatja Isten hallgatását, meg azt is, hogy a világ nem Isten, s e fölismerés aztán maga is hallgatást szül. E két férfiú önépítő párbeszéde valami efféle hosszú hallgatást szaggat föl imitt-amott. Nem másért, csak hogy megoszthassák egymással azon vélelmüket: a tekintet révén nem csupán élhet az ember – megláthatja a lelkét. Ez az öntalálkozás. A második legfontosabb előttünk álló emlék.