Az első köteteket meg kell írni. Pontosabban az első kötetet kell megírni. Túl kell rajta lenni, mint a bárányhimlőn. Addig minden arra/abba megy, minden egy tulajdonképpeni, kvázi első kötet része – elméletben. És ez a pillanat minél később következik be, mármint az első kötet megjelenése, annál súlyosabb a helyzetünk. Annál több a szelektálásra váró, a gyülemlő anyag, szöveg. Egyre nehezebb lesz rendet vágni közöttük, könyvvé rendezni a tisztázásra váró matériát.

Ayhan Gökhan is elérkezett ide. Az első kötetéhez. Már tapasztalt, jó pár írást jegyző költő, kritikus, tudja, miképp kell kivédeni az említett könyvek kapcsán a leggyermetegebb hibákat. Igényesen kiválasztott mottók, ajánlások vezetik finoman a címek közepette az olvasót, és a könyv végén ott a barátok és/vagy mesterek sora. Borbély Szilárd remek fülszövege szerint a könyv nyelve az „apanyelv”: a tragikusan korán eltűnő apa és az idegenség hangja szólal meg a versekben. Természetesen igaza van. Neki is igaza van. De a Fotelapa ugyanúgy az anya és a feleség könyve, szövege is. A három szereplő jelenléte, a jelenlét idegensége, illetve hiánya minimum éppúgy feltételezi egymás meglétét, meghatározottságát, mintsem a hiányát: „a fotel / átcsúszik a képből a most-lakásba, / mint a legfurcsább bútordarab, / én sem találom a helyem”. Ahogy a versbéli bútordarabok, úgy a szituációk, a lakóhelyek is egyaránt változnak, változtatják helyzetüket az olvasó előtt. Új és új körülményeket teremtzúrák és motívumok között. Élet, halál, gyász és feltámadás adja a kötet évszakainak, változásainak a sajátos tónusát.

A versek két szerveződnek: a Lakás szövegei sokkal inkább egy kamarajelleget, egy szubjektív, privát, folyamatosan rákérdező alanyt (ént) mutatnak, rajzolnak meg felénk. A második, Fehér ruhában című szakasz már több színnel, hellyel, intertextussal dolgozik. Szembesíti az ént. A kérdések is inkább kozmikusak, helyenként metafizikusak lesznek, és akaratlanul folyamatosan játékba kerül József Attila Könnyű fehér ruhában korpusza. Ezt erősíti a látszat és valóság állandó dialektikája, ugyanúgy, mint az Istenre való rámutatás, rákérdezés gyakoribb jellege. De explicit módon szerepet kapnak a Nyugat, a kávéházak írói, költői (Kosztolányi, Karinthy), a világirodalomból Bernhard, és helyszínek is Szigligettől Budapesten át egészen Bécsig tágítják a kötetbéli horizontot, a határt. Az idő ugyanígy tágul, megmutat, elfed és megidéz korokat, egyúttal rámutat a jelen, az otthon ez idáig különálló, csak bizonyos távolságból megrajzolható kontúrjaira. Itt az eleddig fedésben levő részletek szinte felfénylenek, kontrasztot kapnak. A halál, a gyászmunka szövegről szövegre, sorról sorra dolgozik Ayhan Gökhan verseiben, szövegeiben, hol erősebben, hol gyengébben. Az első kötetek tendenciája ez. Véleményem szerint főleg a kötet utolsó harmadára jellemző a kevésbé kidolgozott etapok megjelenése és a sajátos hang, illetve az általa megszólaltatott közeg kohéziója. Kivételt képez ez alól az utolsó, Megyek című opus, amely a kötetkompozíció felől is jól és találóan illeszkedik: „Sötét téren megyek át, és hát / nincs sok lehetőség a beszédre, / a parktól a parkolóig érve / jutnak eszembe furdalások, / egyik lelki, a másikról majd / a későbbiekben magyarázkodom.” Ebben a versben kontinuus az önértelmezés folytonos reflexiója, a másik által rajzolt irány determinációja, és itt van valahol az apa szerepe is, amely folytonosan alakítja a költői én identitásának és helyzetének a múltra utaltságát.

A viszony azonban nem változik, csak az emlékezés technikája, megírásának feltételezhető minősége, kvalitása, műfaja. A fotel okvetlen egy berendezés része, amely segít az elhelyezkedésében, kiemelheti vagy akár elfedheti karakteres jellegét, de ami a legfontosabb talán, hogy a garnitúra bővíthető marad mindenféleképp.