Nemzetközi figyelmet keltett a The Times napilapban az elmúlt héten megjelent cikk, mely új megvilágításba helyezi a múlt év januárjában elhunyt J. D. Salingert. A nagy amerikai író, akinek 1951-es szenzációs regénye, a Zabhegyező világszerte 120 millió példányban kelt el, és ma is rendszeresen vezetik a különböző „kedvenc könyvek” listákat, a nyilvánosságot betegesen kerülve fejezte be életét. A publicitást oly mértékben elutasította, hogy nyilvánvaló embergyűlöletéről, visszavonultságáról legalább annyira híressé vált, mint írásairól.

A Salingertől származó ötven levél címzettje Donald Hertog londoni élelmiszer-importőr, aki 2007-ben távozott az élők sorából. A leveleket lánya, Frances örökölte és hagyta a norwichi székhelyű, magas színvonalú irodalmi képzése miatt nagy becsben tartott Kelet-angliai Egyetem archívumára. A két, akkor 18 éves férfi 1937-ben Bécsben ismerkedett meg, ahová szüleik németet tanulni küldték őket. Egy évvel későbbi hazatérésük után is kapcsolatban maradtak egymással, és első menetben az ötvenes évekig váltottak leveleket. Ez a korai kommunikáció nem maradt fenn. A most nyilvánosságra került írások 1986 és 2002 között keletkeztek. Hertog kereste meg Salingert azt követően, hogy híre ment, nem hivatalos életrajz készül az íróról. Az amerikai író válaszolt neki, és ezzel új erőre kapott a barátság: hol havonta egyszer, hol néhány havonta küldött beszámolók szelték át az óceánt.

A leveleket csak külön engedéllyel lehet elolvasni, de Frances Hartog elmondása szerint a két barát „meglehetősen köznapi dolgokról írt egymásnak”. A sorokból kiszűrődik „az egymás iránt érzett barátság és odaadás”. Az asszony úgy véli, a szoros kapcsolatot az indokolta, hogy fiatalon ismerkedtek meg egymással. Jól kivehető, ahogy Salinger egyre inkább megöregedett. A levelek ugyanabban a könnyed, de a legtalálóbb szavakat használó stílusban fogantak, mint az író könyvei. Kiderül belőlük, hogy Salinger szerette volna, ha kiadják a műveit, de nem volt képes lenyelni az ezzel járó publicitást, hogy ne arról beszéljenek, amit írt, hanem arról, ahogyan él.

„Don és Jerry” a politikától kezdve az időjárásig minden apróságról eszmét cserélt. Salinger említést tett arról, milyen érzés nagyapának lenni, milyen zöldségeket termesztett New Hampshire-i otthonában és milyen egészségügyi problémák kínozták. De még arról is írt: mennyire szeretné, ha az Angliában örök vesztesként kezelt Tim Henman képes lenne megnyerni a wimbledoni tenisztornát, sőt azt is kifejtette, hogy az amerikai gyorsétkeztetési láncok közül a Burger Kinget kedveli a legjobban. Egy levelében Ronald Reagant ésGeorge Busht mint a „távozó hülye helyére érkező új hülyét” emlegette. Salinger nem rejtette véka alá, milyen ellenszenvet érez a kiadókkal szemben. 1997-ben fontolóra vette, hogy könyv formában is kiadjon egy jóval korábban, a The New Yorkerben megjelent novellát. Ám amikor a kiadó kiszivárogtatta a tervet, és a sajtó megpróbálta megszólaltatni, a Hapworth 16, 1924 visszakerült íróasztalának fiókjába.

Chris Bigsby, a Kelet-angliai Egyetem amerikanisztikai tanszékének professzora alighanem jól látja, hogy „a Salingerlevelekben semmi megdöbbentő nincs, de éppen ez teszi őket érdekessé”. Az író családja gondoskodik arról, hogy titokzatossága halála után is megmaradjon. Hűséges irodalmi ügynöke, Phyllis Westberg nemrégiben „rendkívül valószínűtlennek” nevezte, hogy valaha is megszülessen az engedély egy „hivatalos” életrajz elkészítésére. Salinger özvegye, Colleen O’Neill változatlanul a New Hampshire-i Cornish városkában él, ahová az ötvenes években költöztek, és melynek lakói tiszteletben tartották Salinger óhaját, hogy úgy kezeljék, mint egy átlagos és közönséges állampolgárt.