Persze a Trópusi viharban az álomgyár egészét figurázták ki, de a megállapítás valóságtartalmát nehéz lenne cáfolni: az akadémia tagjai imádják díjazni a valamilyen (bármilyen) fogyatékosságot megformáló színészi teljesítményt. Colin Firth elismerését így szinte már kész ténynek vehetjük. Gyorsan tegyük is hozzá: teljesen megérdemelten. Talán csak Dustin Hoffman tudta annak idején ilyen „emberközelivé” tenni az autizmust, ahogy most ő a dadogás hétköznapi kínjait.

Illetve dehogy hétköznapi, hiszen VI. Györgyről van szó, Anglia királyáról! Méghozzá a huszadik század első harmadában, amikor épp kezdik felfedezni a rádiós beszédek elementáris hatását, és V. György karácsonykor az éteren keresztül köszönti alattvalóit. Ráadásul a monarchia tekintélye is veszélybe kerül, közeleg a háború, vagyis egyre nagyobb szükség van egy bátorító és tiszta hangra, amely újra a régi biztonságba tereli a dolgokat. Egy dadogósnak viszont a csak rá irányuló figyelem, a beszédkényszer jelent merényletet... VI. Györgyöt akkoriban a jelenkor leghíresebb beszédhibásának tartották, aki kényszeredetten folytatta az Arisztotelész, Erasmus és Darwin által elkezdett sort. És épp a történelmi refl ektorfény, a celebritás teszi, hogy izgalmassá válik egy jobbára senkit sem érdeklő pillanat: a logopédus és a páciens találkozása, a terápia, a viszonylagos fejlődés. Tom Hooper filmje ezért is hálát rebeghet a forgatókönyvírónak (David Seidler), hogy ügyesen eltolva a hangsúlyokat, sikerül egy évszázados monarchia és egy bátortalan, de annál rátermettebb ember legfontosabb kérdésévé emelni ezt az „aprócska” problémát.

A király ugyanis itt szinte már felségsértően meztelen, kiszolgáltatott és így rendkívül megkapó. Colin Firth pedig gondoskodik róla, hogy már az első pillanattól maga mellé állítson mindenkit, hogy a jelentéktelennek látszó ügy igazi drámává alakuljon. A beszédre való képtelenség az önfelmutatás és az alkalmasság drámájává válik. Elég megnézni azokat a lemondó, sajnálkozó, megvető pillantásokat, amelyek egyegy nyilvános beszédet kísérnek, miközben a király, az elvileg megkérdőjelezhetetlen tekintély próbálja kierőszakolni magából a szavakat.

Hiszen csak az vagy, amit kimondhatsz. (Hogy is írja Wittgenstein? Nyelvünk határai világunk határai is egyben. Vagyis, kissé profanizálva a gondolatot, még a király is csak addig nyújtózkodhat, amíg a beszéde elér...) De nem csak emiatt kivételes alkotás A király beszéde. A szintúgy tökéletes Geoffrey Rush és Firth összjátéka szinte mindent és mindenkit elmos maga mellől, pedig udvariasságával, kimértségével, gyengédségével Helena Bonham Carter is nagyot alakít. De ugyanilyen jók az angol politika rendre felbukkanó nagyjai, illetve az azokat megformáló színészek, vagy a Cosmo Lang érseket megelevenítő Derek Jacobi.

A király beszéde tényleg az a fi lm, amely végig azt bizonyítja, hogy itt mindenki megtalálta a maga karakterét, egy kicsit sem csaltak a castingon, a protekció, a hírnév szóba sem jöhetett. A kosztümök, a királyi pompa és az ütött-kopott rendelő színei, a világítás, a pergő ritmus, a szellemes párbeszédek, a finomabbnál is finomabb humor emeli felejthetetlenné a filmet. Azon ritka csemegék közé, amelyeket szinte azonnal újranéznék a stáblista után.

Colin Firth és Geoffrey Rush