A süppedő-eleven monokrómia technikája: enkausztika. Az a több ezer évesnek tudott, majd elfelejtett, manapság felettébb ritka festői eljárás, amely a mostani emlékkiállításon is főszereplő.

Körülményes eljárás lehet. A lényege az, hogy méhviaszba – különbözőképp kezelt és vegyített viaszba – keverik a festékanyagot, és ezt a masszát melegen viszik fel vászonra, falapra – Mulasics vásznat használt. A felvitel eszköze lehet felmelegített spatula, amelyet a szakkönyveken kívül mindenütt csak spachtlinak hívnak, lehet vasaló, korunkban elektromos célszerszámok, de egyik használata sem lehet egyszerű. A fáradság kifizetődik. Az eljárás olyan felületeket, árnyalatokat és mélységeket kínál, amilyeneket egyetlen más festésmód sem. Az arany legendája című nagy vászon fekete. Ám szó sincs monotóniáról, elmélyedve benne a néző négy-ötféle feketét, ennek a nem-színnek a féltucatnyi változatát fedezheti fel. Fent, a legfelső rétegben zakatol, mint a kockakövek, itt látszik annak a derékszögű szerszámnak csaknem minden nyoma, amellyel a festő a masszáját odatapasztotta. Alatta érdesrücskös sáv, durva, mint a nemes vakolat, az alatta lévő alapréteg sárgái itt-ott kivillannak. Aztán megint simább, pasztózusabb szakasz következik, de a most vízszintes, felhőszerű nyomok arra utalnak, hogy itt már széles ecset dolgozott. Aztán megint érdes sáv, megint pasztózus szakasz ismétlődik, és erre a fény- és anyagritmusra rajzolódnak rá a sokkal szabálytalanabb motívumok.

Egy talán tört szívre emlékeztető forma, egy hegyet, rajta építményt felidéző alakzat, egy csúcs vagy tülök – az elemeket külön-külön nem sikerült megfejtenem. Mulasics kilencvenegy körül készült képei nonfiguratívok vagy félabsztraktak. De Az arany legendája feszültségnek és nyugalomnak, szabálynak és szabálytalanságnak olyan, szinte pátoszos kifejezése, felületnek, matériának, a matéria súlyának és fényének olyan változatos és megygyőző egyensúlya, amely mármár katartikus. A talányos motívumok fénylenek, a belsejüket az elütő olajfesték adja, de körítő kontúrjuk bekarcolás, amely a világító, sárgás rétegig hatol. Nem világítóbbak azonban annál a félig fedett aranyfüst lemeznél, amelyet a festő –akárcsak a kétezer éves egyiptomi elődök – a viaszrétegbe applikált.

Figuratív képet nem látunk ebből a korszakból, az absztrakción innen legfeljebb Az utolsó völgy áll meg. Talán viaduktra emlékeztető pillérsora nemcsak aranylemezekből épül, ritka kivételként fehér sáv is élénkíti a fekete felvonulást, a többi kép látványa elvontabb. Ám pályája során nem csak a nonfigurációt ágyazta enkausztikába Mulasics László. A művész, aki felháborítóan fi atalon, negyvenhét éves korában halt meg, felfogta és kisajátította mindazokat a módszereket és törekvéseket, amelyeket korunk 2001-ig felkínált. Bizonyára nem született volna meg a Cím nélkül sorozat kilencvenhétben a koncept ihletése nélkül – Mulasics itt enkausztikába süppedő vörösréz lemezt használt. Fizikai ábrákat jelenít meg és a konceptben oly gyakori szöveges azonosítást is rézlemezbe nyomtatja fáradt, kopírozott betűkkel. Az egyazon évbeli árapálysorozat az ugyancsak ismert fotószerialitást nemesíti meg, korábbi tárgyak és tárgyrészletek a pop art hétköznapiságával és makacs ismétlődésével operálnak.

Ízig-vérig kortárs művészetet látunk, de mélyet. Miközben a galériák tele vannak csapkodó fenegyerekeskedéssel, a tagadást kifejezni hivatott vizuális műfelháborodással, Mulasics olyan példát állít, amely nem kevésbé mai, eredeti és kihívóan egyéni, ám elhessegethetetlenül maradandó. Vigyázat, nem egy nemesrégi technika felelevenítése sugallja a maradandóságot önmagában. Hanem az az alkotó alkalmazásmód, amely e technikát mai tartalmak szolgálatába állítja. Amely ezeket a tartalmakat különleges módon felerősíti.

Figuratív képet nem látunk ebből a korszakból