Farkas Gyöngyi négyévesen megállt a zongora előtt, leütött néhány billentyűt, és azonnal kiderült róla, hogy abszolút hallása van. Író, újságszerkesztő apja, és Zeneakadémiát végzett édesanyja pedig fegyelmezetten vette tudomásul, hogy a kislányból nyilván muzsikus lesz, de hogy nem is akármilyen, az csak (sokkal) később derült ki. A zongorista karriertől (nyilván) az égiek, vagy még inkább a jó szerencse mentette meg, mert különben hogyan is válhatott volna belőle a nemzetközi zenetörténet ünnepelt ikonja, a koncerttermek keresett csillaga, aki (akárhány évesen) holnapután indul olaszországi turnéra Rómába és Bolognába. És erre a hírre bizonyosan repülőjegyet foglal a világ minden tájáról a valamire való zenei ínyenc, akinek Liszt, Erkel, Bartók, Kodály, Pierre Boulez, Stravinsky, Czifra György, Kurtág György, Eötvös Péter, Petrovics Emil neve valamit is mond. (És nagy szerencsénkre – mond.)

Bármibe lefogadom, hogy a római Santa Maria Maggiore székesegyház, valamint a bolognai egyetem púpozva lesz a cimbalom szerelmeseivel – ha már ilyen kivételes szerencse részesei lehetnek. Farkas Gyöngyi ugyanis nemcsak a hangszer virtuóza, de nemzetközi szaktekintélynek számító hangszertörténész is. (A La Repubblica kritikusa szerint produkciója nem zene, hanem mágia, mert olyan a valóságban nincs, hogy egy cimbalom hol afrikai törzsi hangszerként, hol hegedűként, hol pedig orgonaként szóljon.)

A cimbalom története című kötete – tankönyv. A „népi hangszer” félreértésének közérthető tisztázója, ugyanis nehezen lehetne értelmezni, ugyan miként is került e „bazsevának” titulált instrumentum a bibliába, nevezetesen Pál apostolnak Korinthusbeliekhez írt első levele 13. fejezetébe: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.” (Károli Gáspár). Mifelénk ez persze nem érv, a cimbalom háttérzaj a kocsmában (jóindulatú, és erősen múlt századi szócikkek esetében: kávéházban), de nagyon roma, és elég vacak.

Az 1996-ban megjelent, évezredeken átívelő tanulmánykötet kristálytisztán végigvezet időn és téren, Arábiától Oszmánián át napjainkig, a hangszer fejlődéstörténetének minden stációját híven követve, de nem lenne más, mint kötelező olvasmány, ha a szerző pusztán könyvtármoly tudós lenne, nem pedig szenvedélyes művész.

Akit szétszedtek a korabeli klasszisok, és akit testközelbe követeltek a sztárok.

Turnézott Ferencsikkel, kastélyába invitálta Cziffra György, komolyan vette minden szavát Pierre Boulez – kivételesen higygyük el, hogy nem véletlenül.

Zeneszerzést tanult, hogy átírhassa a zeneirodalom klasszikusait cimbalomra, Cremonában elvégezte a zenetudományi tanszakot, vérévé vált az olasz nyelv – hogyan is tarthatott volna kurzusokat Itáliában másként! A Boosey & Hawkes (a témában kevésbé járatosak kedvéért: a világ élvonalbeli komolyzenei kiadója) elsőként jelentette meg átiratait, első nagylemezét huszonöt éves korában az EMI forgalmazta. Koncertje után a kiadó producere azonnali szerződést ajánlott, nagyjából akkor, amikor a publikum épp a kabátokért tülekedett a ruhatárban.

Csak valahogy itthon nemigen történt semmi.

Ugyan a Hungaroton is megspendírozott egy (1) lemezfelvételt (Régi magyar táncok) az ilyen-olyan minősítésű Bors Jenő égisze alatt, de aki Farkas Gyöngyit hallgatna hanghordozókról, ne nagyon vesztegesse az idejét a magyar boltokban. Franciaországban könnyebben és gyorsabban talál, még akkor is, ha a rögzített felvétel helyszínét Hegyeshalmon innen mutatja a dzsipiesz.

Mostanában is ír, ismeretet terjeszt a rádióban, turnézik, főleg Olaszországban, Franciaországban, a meghívások nagyjából kétévente esedékesek, a Londoni Filharmonikusok invitálásának jobban örül, mint egy amerikai turnénak – bár Kanadába vissza-visszajár. Szenvedélyesen szeret tanítani, de ehhez elsősorban toborozni kell: az utóbbi időkben két zeneakadémista lányt sikerült eltérítenie a zongorától a cimbalomhoz. Persze a régiek sorsa sem igazi sikertörténet. Tapasztalata szerint a roma származású fiatalok 99 százaléka igazi tehetség, de akik régebben valamire vitték a klasszikus műfajban, ma 18–20 ezer forintos jövedelem árnyékában nyomorognak. Munka, szerződés nemigen akad, hacsak nem a Háryt adják, nem sírnak a produkciók cimbalom után. „Asztalnál” is igen nagy a konkurencia, mondják, a cigánybecsületnek, vagyis a legendás összetartásnak is vége, ha éhvérre megy a versengés.

Gyöngyi szerint messze még a válság vége – igaza lehet, a kávéházban, ahol beszélgetünk, édes kettesben vagyunk, nemigen zavarja a diktafont a zajszenny.

Kapucínert kér, és szeme sem rebben, amikor a „tessék parancsolni, itt a kapucsínó”-val szolgálja ki a pincér. Olaszul, németül, franciául otthon érzi magát, a magyar kicsit nehézkesebb: valószínűleg a prófétaság és a haza közismert viszonyulása miatt.

Kérdezem, mi lesz az olasz repertoárban, mondja, Scarlatti, Bach, Monteverdi (mind a saját átiratában), sajna az olaszok kicsit konzervatívok, meg sem próbálkozik Debussyvel, pedig megérne egy misét, de ez persze csak vicc. Szívesen hallanám tőle, mi a cimbalom negligálásának igazi oka, pedig tudhatnám: a súlya. Klarinét, hegedű, brácsa – megannyi mobilis hangszer, de legutóbb, Kanadában, jó nagy bajban volt, állítja, ma is ott állna a reptéren, ha nincs az a kedves, szolgálatkész, és nemmellesleg kétméteres hindu, aki kihúzta a pácból. A nettó százhúsz kilós instrumenthez normális körülmények között két markos legény és egy közepes teljesítményű teherautó a szállítási alapvetés, nem is csoda, hogy a cimbalmos – helyi készség és/vagy financiális eszközök híján – inkább marad otthon.

Az otthonmaradásnak azért mifelénk súlyos kockázatai is vannak.

Farkas Gyöngyi esetében például a kicsit gyakori betörések, amelyek miatt hiába kérem az e-mail címét, merthogy nem kockáztatná a számítógép képviselte nagyobb értékek tárolását kőbányai lakásában, inkább a könyvtárban böngészi a világhálót, és az aggódás jellegzetes tüneteit vélem felfedezni rajta, amikor némi matatás után kiderül: otthon felejtette a mobilját is. Mármár vallomásszámba megy, hogy szíve vágya egy saját honlap lenne, de ugyan kinek van száz-százhúszezer forintja ilyesmire, mert – csakhogy tudjam – ez mainapság az árfolyam.

Afféle búcsúkérdésnek szánom, de belebukik a télvégi sápadt nap, mire a válasz végére érünk: ki vagy mi terelte zongorától cimbalomig a kezdetek kezdetén – nem igényel gondolkodási időt.

Rácz Aladár, mert szellemi unokájának tartja magát. Egyrészt azért, mert a mester tanítványának növendéke volt. És mert, halála után sem szűnt meg köztük a kapocs. Mármint nem a zenei – az sosem fog –, de a fizikai sem: Rácz Aladár svájci származású özvegyéhez, Yvonne-hoz részint francia nyelvgyakorlás, részint a muzsika és a cimbalom iránti olthatatlan közös szenvedélyük végett gyakran feljárt.

Yvonne százévesen halt meg egy svájci szociális otthonban.

Farkas Gyöngyi viszont halhatatlan.

Farkas Gyöngyit a sors terelte a zongora mellől a cimbalomhoz