Ha az Opera valami közjót szolgáló nagyüzem volna, mondjuk földgázt szolgáltatna lakások ezreinek, akkor most nagyon nyugodtan tudnék mesélni róla. Új a vezérigazgató, vagy mi szokott az ilyen helyeken lenni, és a gázellátás folyamatos, a nagyközönség operával ellátása rendben van, szombat délelőtt a Cosi fan tuttét játsszák, és fel lehet ismerni a darabot. Leszámítva azt a fordulatot, amikor a legnagyszerűbb zenei pillanatnak, Fiordiligi rondójának kellene következni, mert a felvezető recitativo után az ária elmarad, különböző lakájszerű lények jönnek be a színpadra, akik ott tesznek-vesznek, miközben a csembalóból valami ízléses fantázia szól. Fel lehet ismerni a régi Szinetár-rendezést, le van lakva, az egyik lépcsősor már rogyott, és a belógatott dolgok sincsenek egészen rendben, az egyik árnyékot vet a másikra, és rögtön a darab elején nekikormányozzák a forgatható lépcsőt valamelyik festménynek, nem baj, legalább történik valami. Még azon is lehet gondolkodni, hogy vajon az eredeti változatban a velencei íz a helyén volt-e, ma már csak azt látni, hogy három commedia dell’arte figura időnként bejön, de csak a baj van velük, se nem szépek, se nem jók, és különben is Nápolyban játszódik a történet.

De ez már szinte művészeti kérdés. Márpedig az előadásnak nem tesz jót, ha műalkotásként nézzük, mert ahhoz túlságosan semleges. Nem akar semmit, nem is ér el semmit. Az énekesek közül egyedül Mester Viktórián látható a tehetség, az adottság és a színpadi érzék együttese, szép hangon énekel, és jelen van, állandóan keresi a kapcsolatot a többiekkel. Időnként ez teljesen reménytelen, a 2. felvonásban a Guglielmóval közös kettős fájdalmasan kifejezéstelen, normális esetben és a szerzői szándék szerint csupa erotika a jelenet, szívet cserélnek, egymáshoz érnek, egymásnak énekelnek fiatal emberek, de ezek a valóban fiatal énekesek mintha már mindenen túl lennének, és az ötvenedik házassági évfordulójukon danolgatnának egy kicsit. Erősebbnek érzem itt Haja Zsolt felelősségét, ő a halvérű, színtelen, és nem csak színpadilag, de hangban is, világos és tartalmatlan a hangja, azt pedig nem is látni, hogy valamit akarna tőle, kicsit hőscincérkedik a darab elején, aztán ezt is abbahagyja.

A másik szerelmes Szappanos Tibor, rajta se nagyon érződik a lelki élet, ami különösen az Un’ aura-áriában fájdalmas. Egy ideig a karmestert okoltam magamban, túl gyors a Vashegyi-tempó, nem lehet beleülni, megnyilvánulni, de még az ária során kiderült, hogy nincs is mit mutatni, a hangok még ebben a gyors tempóban is befejezetlennek hatottak, mintha valaki félig beszáradt tollal próbálna szerelmes verset írni.

Frankó Tünde ezen a korai vagy januári vagy nem tudom mi mentőok lehet még órán inkább nyervogott, és egyébként is olyan óvatosan, halkan, csak legszükségesebbet adva volt jelen, mintha este is fel kellett volna lépnie. Busa Tamás legalább hangban jelen volt, ezzel a színnel jó Don Alfonsót lehetne énekelni, de inkább azt a benyomást sikerült kelteni, hogy az énekes nem nagyon tudja, miről is van szó ebben az operában. Csonka Zsuzsa Despinaként épp fordítva: hangban volt kevés, de egyébként ő volt az egyetlen, aki érzékelte a zene táncosságát, a hangi kifejezés mozgásra válthatóságát, hogy amit nem hallani, azt esetleg egy táncosabb lépéssel, finom riszával még mindig el lehet mondani. Ott vagyunk, ahol indultunk: ha az a cél, hogy valami azért legyen az Operában, akkor valami van. De nem az igazi.