Az embergyűlölő Alceste szerepében Fekete Ernő az est nagy részében pakol. Egy vacak kézikocsira rámol furcsa dolgokat. Petrofort, amilyet főképp háborús időkben használtak eleink, réz teáskannát, bontásból kikerült léceket, tok nélküli táskaírógépet. Nem olyasmiket készít össze, amik addigi életét kísérhették. Csak utóbb derül ki, hogy jövendő, robinsoni életének kellékeit szedegeti össze. Miközben elkeseredett dühvel vívja utolsó csatáit, már módszeresen készül is a távozásra. Előre tudja az eredményt. Valójában el van szánva a vereségre, tudja, hogy a társas magány helyett a teljes egyedüllétet fogja választani. Tudja, hogy az emberiséget a képmutatás tartja össze, és azt is tudja, hogy ő ezt képtelen tovább elviselni. A lélekben, a tudatalattiban a harc már eldőlt, amikor a társadalmi lény, a kapcsolataiban vergődő társadalmi ember még küzd. Fekete Ernő nagyon mélyen és pontosan ábrázolja a tüskés és vérző lelket, amelynek minden döfése elsősorban önmagát sebzi.

A környezet, ahonnan a túlérzékeny, morálisan túlságosan igényes ember szabadulni akar, maga a színház. Nincs ridegebb hely a kulissza nélküli színpadnál. Ez a nyers, a puszta funkcióra csupaszított valóság borzasztóbb minden díszletnél, minden látszatnál, minden álságnál, minden képmutatásnál. Az a néhány berendezési tárgy, amelyet a díszlettervező Bagossy Levente később mégis behozat, csak fokozza a funkcionális kopárságot. Néhány ülőalkalmatosságon kívül egy hatalmas, kerekeken gördülő ágyszerűség, rajta huzattalan matracokkal meg egy fésülködőasztalka, tükrén Alceste szerelmének, Célimenenek a fotójával kerül a színre. A mizantróp, miközben a világ általános hipokrízise fölött háborog, egyúttal ebből a szörnyű ürességből is menekülne. Az emberi-társadalmi környezet rajza vázlatos. A rendező nem arról akar szólni. Szakács Györgyi közhelyes különcködést jelző ruháiban, a Katonában szokásos szinten vázol fel egy-egy korunkbeli értelmiségit Takátsy Péter és Elek Ferenc, Vajdai Vilmos és Kiss Eszter. Máté Gábor alaposan kimunkált portrét fest Oronte-ról, a közhelyemberről, Fullajtár Andrea hatásos bevonulással teszi emlékezetessé életkorát fiús viselettel leplező Arsinoéját. Mészáros Béla hanyag inasa a Célimene szalonjában uralkodó laza szellemről tudósít. Ónodi Eszter alakításában Célimene rejtélyes sokfélesége, ápolónői józansága, kiegyensúlyozott realizmusa és érzelmeinek szeszélyes változékonysága, felszínessége és mélysége mind elragadóan jelenik meg, csak egységes személyiséggé nem forr össze. Kocsis Gergely és Tenki Réka a becsületes józanságot, a megalkuvó középszert vonzó bájjal bevonva adja, kapcsolatuk kissé fanyar, kissé kényszeredett idillje erős kontrasztot képez a környezet nyers ridegségével. Tóth Anita izgalomtól szinte beszédképtelen, gügye Filipote-ja a befejezésben fontos szerepet kap: ő az egyetlen, aki megpróbál a magányos főszereplő közelében maradni.

Tudjuk, az igazgató megy. Reméljük, a rendező marad.

Nincs ridegebb hely a kulissza nélküli színpadnál